Több száz ko­ra­be­li bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mi ok­ta­tó­film­ből vá­lo­gat­ták ös­­sze ezt a do­ku­men­tum­fil­met, amely­nek ré­vén a Ká­dár-rend­szer ügy­nök­kép­zé­si rend­sze­ré­be pil­lant­ha­tunk be, de leg­in­kább a bel­ügyi ap­pa­rá­tus ve­ze­tő­i­nek agyá­ba, hi­szen ezek a fil­mek leg­in­kább az ő gon­dol­ko­dá­su­kat, szem­lé­le­tü­ket tük­rö­zik. Mi­lyen is volt ez a gon­dol­ko­dás? Mai szem­mel néz­ve vég­le­te­sen bi­zarr, me­rev, kí­no­san os­to­ba és he­lyen­ként ha­tá­ro­zot­tan bár­gyú. A be­mu­ta­tott hat­va­nas, het­ve­nes évek­be­li ál­lam­vé­del­mi bikk­fa-nyel­ve­zet per­sze ön­ma­gá­ban is ke­vés­sé élet­sze­rű, de ha be­le­gon­do­lunk, ma­ga a re­zsim sem volt élet­sze­rű. A torz va­ló­ság torz nyel­vet szült. Ha­tal­mas ap­pa­rá­tus fi­gyelt ar­ra, hogy a ház­ku­ta­tás, a „cél­sze­mé­lyek ope­ra­tív meg­fi­gye­lé­se” a le­hall­ga­tó ké­szü­lé­kek te­le­pí­té­se vagy az ügy­nö­kök és be­sú­gók be­szer­ve­zé­se szak­sze­rű­en tör­tén­jék. Azt is ta­nít­ják a film­ben, hogy mi­ként kö­ves­sünk va­la­kit ész­re­vét­le­nül. A trük­kök egyi­ke pél­dá­ul, hogy zacs­kós te­jet hor­dunk át­lát­szó sza­tyor­ban, a cél­sze­mély fi­gyel­mét ez­zel al­tat­va el. Per­sze, hogy min­den­ki fel­ne­vet, hi­szen mi is zacs­kós te­jen nőt­tünk fel, sőt mind a mai na­pig nem si­ke­rült et­től a ká­dá­ri véd­jegy­től meg­sza­ba­dul­nunk. Ott csö­pög ne­künk még a leg­több kö­zért­ben, nem en­ged el, mert szí­vós ter­mé­szet. A ká­vé­há­zi meg­fi­gye­lés okí­tá­sa is köz­rö­hejt vált ki: az ak­ta­tás­ka gomb­já­ba sze­relt mi­ni­a­tűr ka­me­ra ko­rai James Bond-filmeket idéz fel, mi­ként az a nar­rá­to­ri pa­nasz is, hogy a po­los­ka te­le­pí­té­se­kor „saj­nos” nem le­het szét­bon­ta­ni min­den fa­lat és fel­tör­ni min­den aj­tót. El­hang­zik az is, hogy ha tit­kos ház­ku­ta­tást tar­tunk, ne ve­gyük fel a te­le­font, mert eset­leg ép­pen a sér­tett el­len­őr­zi így a sa­ját la­ká­sát. El­ké­pesz­tő az is, hogy mi­lyen ala­pos­ság­gal tud­tak már negy­ven év­vel ez­előt­t is be­ka­me­ráz­ni egy he­lyi­sé­get.
S az­tán per­sze ke­mé­nye­dik a mo­zi: no­ha nagy szí­né­szek tűn­nek föl, már nincs ked­vünk mo­so­lyog­ni az ál­ta­luk el­ját­szott zsa­ro­lá­sos be­szer­ve­zé­si je­le­ne­ten, ami­kor a poszt-ávós az­zal zsa­rol­ja a té­esz kis té­tel­ben ügyes­ke­dő anyag­be­szer­ző­jét, hogy bör­tön­be jut­tat­ja, ha nem lesz be­sú­gó. Szin­te gyo­mor­for­dí­tó, aho­gyan raj­ta­üt­nek a „va­lu­ta-spe­ku­lán­son”, nem mel­lé­ke­sen a ház­mes­ter ak­tív se­gít­sé­gé­vel, akit a nyo­mo­zók elő­re kül­de­nek, mert a gya­nút­lan fe­le­ség ne­ki úgy­is egy­ből ki­nyit­ja az aj­tót. Ta­szít, mert ir­ra­ci­o­ná­lis, és ta­szít, mert egy go­nosz, nyo­masz­tó és ha­zug rend­szer egyik bel­ső bédekkere ez: a vé­gén még fe­szen­gés lesz be­lő­le. Jó is, hogy vé­ge már. (Az ügy­nök éle­te. Bel­ügyi ok­ta­tás a Ká­dár-kor­szak­ban. 2004. fe­ke­te-fe­hér do­ku­men­tum­film, 82’, ír­ta és ren­dez­te: Papp Gá­bor Zsig­mond, kép: Dobóczi Ba­lázs, ze­ne: Mol­nár Sza­bolcs, nar­rá­tor: Kulka Já­nos, Rátóti Zol­tán)