Kár, hogy ezek­ről esik ke­ve­sebb szó: a Beat­les utá­ni Lennonról egy nagy­po­fá­jú hip­pi ké­pe vil­lan be az egy­sze­ri pol­gár­nak, aki mel­lett min­dig ott áll, vé­let­le­nül se lóg ki a kép­ből Yoko Ono, a vi­lág­tör­té­ne­lem leg­nép­sze­rűt­le­nebb nő­je. Pe­dig job­ban áll­na ne­ki a „bol­dog” ti­tu­lus is, mint IV. Kár­oly­nak, de még cso­dát se na­gyon ké­ne ke­res­ni. Az akusz­ti­kus le­mez va­ló­sá­gos fi­ók­kot­rás ered­mé­nye. A hú­zó­szá­mok (Working Class Hero, Cold Turkey, Imagine) mel­lett rit­ka­sá­gok so­ra­koz­nak a le­me­zen (az it­te­ni csu­pasz Real Love-ból maszterolták az 1996-os Beat­les Anthology ve­zér­szá­mát, de új a My Mummuy’s Dead is). Aki kin­cset akar föl­fe­dez­ni, csa­lód­ni fog: csak egy-két zse­ni­á­lis szám ma­rad a fi­ó­kok­ban, rá­adá­sul az idő is ér­ző­dik a fel­vé­te­lek mi­nő­sé­gén. Eze­ket a tö­ké­le­te­sen elő­a­dott klas­­szi­ku­sok azon­ban mind el­len­pon­toz­zák. Ja, és kö­zel nem ér­zi az em­ber az újabb ró­ka­bőr in­téz­mé­nyét.