Az együt­tes ne­ve Var­ga Mik­lóst ta­kar­ta. En­­nyit in­vo­ká­ci­ó­ul: meg­je­lent Mik­lós, az éne­kes ki­rály új, önál­ló CD-je. Cse­me­te­kert a cí­me, őszi ju­har­fa­le­vél-zson­gás­ban Mik­lós a cse­me­té­jé­vel. „Gye­rek­le­mez a »Vargamiki«-től?!” uj­jon­ga­nak anyá­nyi csa­jok, pe­dig nem az. A cím­adó nó­ta egy be­teg kis­srác­hoz szól (a le­mez be­vé­te­le pe­dig egy szív­gyógy­ásza­ti gyer­mek­ala­pít­ványt se­gít); íme, a kép, a pa­zar te­het­sé­gű, va­la­ha vá­sott rocker ma. Gyö­nyö­rű fe­le­sé­gű férj, két­gyer­me­kes apa, ren­de­zett csa­lád fe­je: ilyen fi­gu­rák nem szok­tak szál­kás szín­pad­okon üveg­ből whiskeyzni, mik­ro­fon­ba bö­fög­ni és nem megy tönk­re a tor­kuk ne­gyed­szá­zad rab­ló­ga­ráz­dál­ko­dás után, mint a töb­bi­ek­nek.
Mik­lós kord­za­kó­ja tisz­ta, fe­hér pó­ló­ján min­dig ott le­beg a Tri­a­non előt­ti ha­za diszk­rét ezüst­je – és mo­soly­gós, és szín­jó­zan. Hang­ja a fér­fi­a­san sző­rös kö­zép­fek­vés­ben, s a ké­nyes, hipermagas re­gisz­ter­ben is meg­bíz­ha­tón jár­ja a csú­cso­kat. El­len­té­te te­hát a de­vi­an­cia sztár­ja­i­nak, ta­lán ezért sem fut úgy a sze­ke­re. Éne­ke­si tel­je­sít­mé­nye szu­per­la­tí­vusz­ok­ban mér­he­tő: ha hi­bát ke­res­nék, leg­fel­jebb az ex­po­nált hang­vé­gi csuk­lá­sok, az ún. „züfetz”-ek szá­mát so­kall­nám. (Ilyen­kor olyan „révészsanyás” lesz a dal.)
A ze­nék rend­ben, fő­leg a gyors nó­ták (az el­ső ket­tő slá­ger­gya­nús vol­na, ha Var­ga Mik­lóst ját­sza­na a ke­res­ke­del­mi rá­di­ók szin­di­ká­tu­sa), de Retzler Pé­ter és Brindzik Jó­zsef mun­kái vál­to­zó szín­vo­na­lú elő­adás­ban, né­ha prog­res­­szív disz­kó, más­kor szintipop, megint más­kor ren­des rockzenekari stí­lus­ban szól­nak. Az már Mik­lós mu­zi­ka­li­tá­sá­nak pró­bá­ja, hogy me­lyik­kel hogy bol­do­gul. Jól, kü­lön­ben. A szövegek… jaj. Azok­kal vi­szont baj van.
Bródy az Ist­vá­nig, Du­sán min­den­kor, Sü­lyi Pé­ter az Ome­ga kö­zép­ső kor­sza­ká­ban, Demjén na­gyon gyak­ran, Hor­váth At­ti­la pe­dig a Ko­rál­tól Charlie-ig egy­re in­kább: mi­nő­sé­get al­kot­tak. Az­tán en­­nyi, ők a ma­gyar szö­veg­írók. Je­len le­me­zen Tol­di Ta­más jó szán­dé­kú, szép ide­á­jú rí­mes so­rai ér­zel­gős semmitmondássá es­nek szét, szó­kész­let­ének ve­le­je a mindig-sosem-újra-valaki-erő-régóta-sors-lelked-világ sok­szög­gel fed­he­tő le. Se­hol egy tör­té­net, alig ta­lál­ni fő­ne­ve­ket, a „gyár­sza­gú vá­ros”-hoz ha­son­ló, si­ke­rült szi­nesz­té­zi­á­nak nem le­lem pár­ját a ti­zen­egy szám­ban. Dü­hí­tő, hogy Var­ga Mik­lóst nem csap­ja már a hó­na alá egy tő­ke­erős pro­du­cer, aki iga­zi do­bo­kat, va­ló­di fú­vós­szek­ci­ót, tu­ti szer­ző­pá­rost pa­kol­na mö­gé. Csúcs­mi­nő­sé­ge csúcs­mi­nő­ség­gel ta­lál­koz­na. Ne­ki nem a cse­me­te­kert­ben vol­na a he­lye, ahol ma­gas ní­vó­ján egye­dü­li­ként har­col az ele­mek­kel. Re­me­te­kert­ben nem ma­rad­hat.
Kel­le­mes le­mez ez, de Var­ga Mik­lós töb­bet ér­de­mel.