Szerénység, szépség • „Boldog vagyok, hogy ilyen széles skálán tervezhetek”
Álmok pasztellben (2005. április) Velich Rita nem könnyen áll interjúra. Az ifjú, nagyon szerény – ráadásul feltűnően csinos – jelmeztervezőnő nem szereti a nyilvánosságot, sziszifuszi munka, mire rávesszük, hogy a lapunkat fogyasztó tízezrekhez egy hatszemközti beszélgetés során mégis eljuthassanak szavai. Már az elején, mikor oda keveredünk, hogy bizony, sok vizuális inzultus érheti őt a polgártársak esztétika- és stílusmentes öltözéke kapcsán, összébb görnyedünk Késmárki kollégával. Mi addig, a művésznő eztán már jól érezi magát. – Kezdjük a kályhától! Iparművész vagy képzőművész? Esetleg – de disznó vagyok! – csak szuperlatívuszos varrónő? – Egyik se. A jelmeztervezést ugyan a Képzőn tanítják, mégse hívnám direkt képzőművészetnek. Itt az alkotás működésében rejlik a titok nyitja, bár rengeteget és többnyire jól rajzolunk. Nagyon észnél kell lenni, a lila ködöt hanyagoljuk. Úgyhogy inkább nem képzőművészet. – Ha rosszul rajzolok, attól még lehet kiváló fantáziám. – Persze! Nincs is azzal baj, aki rajzban gyengébb, legfeljebb annyi, hogy más kifejezési módot kell találnia ahhoz, hogy valamiképp mégiscsak elmagyarázza, mire is gondol. Van rá példa, hogy egy-egy sugárzó személyiség pantomimmel, körülírással, bármivel eléri a célját. De maradjunk annyiban, hogy a rajzkészség nálunk nagy előny. – Ó, akkor ez kiváló terep a dumatervezésre! Tegyük fel, hogy csak divatlapokból magyarázok, meg régi metszetekre mutogatok, igen intenzív „sugárzással”. Lehetek-e sztár-jelmeztervező? – Ha nagy a blöff, és csak blöff van, más nincs, akkor az hamar kiderül. Nálunk sem egy munka után ítélik meg az embert. És a mienk egy felettébb alkalmazkodó, szó szerint „alkalmazott művészet”. Ha a Madách Színház kér fel, ha a Víg, ha az Operaház, vagy ha alternatív baletthez kell ruhákat tervezni, mind más hozzáállást, látásmódot kíván. Nem beszélve a filmről, a legutóbbi Bánk Bánról. És ez jól is van így, nem baj, ha a jelmezek felől is értelmezhető egy-egy társulat vagy játszóhely, műfaj stílusa. Én pedig boldog vagyok, hogy ilyen széles skálán tervezhetek. – Egy életen át molyos ruhák közt molyolni, szabókkal virgolódni, nőket meggyőzni arról, hogy igenis jól áll a padlizsánszín, vagy nem áll jól, de ide ez kell… Hát élet ez? – Engem éppen ez izgat. Nemcsak alkotóművészet a mienk, hanem empátia, pedagógiai érzék is kell hozzá. Nagy kérdés, hogy a tervező képes-e átvinni az akaratát a rengeteg csapda és kényelmetlenség közepette. – Folytatom. Vagy pocakos férfihősöket arra rávenni, hogy direkt jó, ha a hasán ráncot vet a ruha. Egyszóval mennyire kiszolgáltatott a jelmeztervező? – A férfiakkal általában könnyebb. Általában. De nem az az ideális alany, aki nem szól, nem reagál a jelmezére. Néha épp az a baj, ha nem eléggé hiú a szereplő, hisz akkor nem érdekli, mi van rajta, és ez a szerepformáláson is meglátszhat. A többség azért itt is kellően exhibicionista. Kiszolgáltatottságunk inkább abban áll, hogy a ruháknak egymáshoz képest is működniük kell, rendszerben, stílusban. – Úgy képzelem, hogy a díszlettervező még partnere a rendezőnek, de mire a jelmeztervezőhöz jutnak a hírek, már minden kész. Te csinálj ehhez ruhákat, ennyit mondanak csak. És ezért is túlnyomórészt nők a jelmeztervezők. Tévednék? – Ez nincs így. Párhuzamosan folyik a munka, s az a kivétel, hogy némely rendező elképesztő vizualitással bír, és két oldalról külön fejtve a szálakat is egységet bogoz össze, még nem helyettesíti a hármas találkozásokat. Én mindig szorgalmazom ezeket a triumvirátusos együttléteket. – Tehát mégiscsak szorgalmazni kell. Van-e kedvenc színed? Egyáltalán ezt a „kivételezést” megengedheted-e magadnak? – Mit csináljak, pasztellmániás vagyok, a rikító színeket nem szeretem. Ne hivalkodjon, ne üljön rá az a szín az előadásra, simuljon bele. Máskor viszont éppen az kell, hogy a főszereplőt azonnal látni lehessen, az persze, más eset. Másik visszatérő mániám, hogy öregítsük a jelmezt. Ne abban az állapotban kerüljön a nézők elé, ahogy a méteráru-kereskedésben rábukkantunk. A ruháknak története van, nekünk pedig tudnunk kell „hordottá tenni” a jelmezt. – Azért az idő múlásával a stílusok csak jönnek-mennek. Hogy lehetséges ezt a divatra is épülő művészeti ágat tanítani? – Azért lehet. Nekem Makai Péter volt a mesterem a főiskolán. Ő mintapéldája annak, hogy lenyűgöző hatást válthat ki egy olyan művész is a hallgatóiból, aki generációkkal előttük jár. – Megpróbálom elképzelni, hogy folyhat egy elmélyült jelmeztervezési tanóra… De kell-e egyáltalán lelket látni a ruhák mögé? Nincs ez túlmisztifikálva kicsit? Egy sztájliszt ma nem vacakolna ennyit. – Én azért kezdtem el tanulni ezt a szakmát, mert – bármily okkult módon is hangzik – van kapcsolatom a jelent megelőző korokkal. – Lélekvándorló lennél? – Abban hiszek, és azt határozottan érzem is, hogy éltem már máshol, máskor, és ezek a visszaidézett élmények segítenek a tervezésben, invenciót innen is kapok. – Behúzódsz a szobád sötét sarkába, és visszaálmodod magad a múltba? – Ez a kép nem áll messze a valóságtól… – Nem élhettél minden korban! A Tragédia eszkimó színével is boldogulnál ilyen alapon? – Bizony! (Erre a nevetésre már nincs mit tenni, Péter elkattintja az UFI címlapfotóját Ritáról – az utolsóelőtti-előtti oldalra. Igazi hepiend. Nemde?)
|