Martonyi János a globális folyamatokról, a magyar érdekekről és utódjának vádjairól
„Éllovasból sereghajtók lettünk” (2003. szeptember) A polgári kormány külügyminisztere lapunknak adott exkluzív interjújában beszélt az Európai Uniónak a beteg magyar gazdaságra gyakorolt várható hatásairól, a kettős állampolgárságról, valamint a hátrálás kormányának külpolitikai baklövéseiről. – Professzor Úr! Kilenc hónap múlva belépünk az Európai Unióba. A kormány és a média azt sugalmazza, hogy a tagság majd megoldja szinte minden bajunkat, és még nemzetpolitikai szempontból is jól járunk. Mi az igazság? – A trianoni trauma enyhítésének legfontosabb eszköze az európai integráció, az egységes Európa létrehozása, úgy, hogy ehhez Magyarország és a szomszédai is csatlakoznak. Ha tényleg lesz egységes Európa, akkor megvalósulhat a nemzet határokon átívelő újraegyesítése. Megszűnik az államhatárnak az a mindent meghatározó jelentősége, amely a múltat jellemezte. Nemzeti érdekünk most azonban nemcsak az európai integrációs folyamattal esik egybe, de furcsa módon részben a globális folyamatokkal is, ugyanis a világban egyre inkább csökken a területiség jelentősége. A biztonságpolitika évszázadokon át arról szólt, hogy területet támadtak és területet védtek. Az Egyesült Államokat ért terrortámadás óta ez a doktrína megszűnt. Úgy látom, hogy az európai folyamatok abba az irányba tartanak, hogy az állam ne tulajdonosa legyen a polgárainak és az „én”-t ne az országhatárok definiálják. Ezért gondolom, hogy a csatlakozás kedvező lesz a magyarság számára. – A magyar gazdaságot viszont szűk másfél év alatt padlóra küldte a kormány. Egy ennyire legyengített ország milyen esélyekkel indul az unió versenyében? – Az, hogy az unió milyen hatást gyakorol majd Magyarország fejlődésére, döntően attól függ, hogy mi milyen állapotban vagyunk. Ha jól állunk, akkor segíteni fog, ha nem, akkor nem lesz ránk jótékony hatással. Az uniós tagság nem alkalmas arra, hogy egy beteg gazdaságot meggyógyítson, erre korábban sem volt példa. Az EU arra jó, hogy egy lendületes, növekedő gazdaság dinamizmusát erősítse. Éppen ezért a hazai gazdaságpolitikának óriási felelőssége van abban, hogy miként használja ki az integráció előnyeit és hárítja el annak veszélyeit. – Több értékelés szerint lassan már az unióhoz később csatlakozók is lehagynak minket a gazdasági mutatók tekintetében… – Magyarország tizenkét éven keresztül éllovasa volt a kelet-európai átalakulásnak, gazdasági értelemben is. Ennek most vége. Sokak szerint sereghajtók lettünk. Nem szeretem a drámai kifejezéseket, de tény, hogy valamennyi makrogazdasági mutatónk lényegesen romlott. Jelentős mértékben nőtt az ország adósságállománya. Az MSZP–SZDSZ-kormány nem tudta abbahagyni a tavalyi választási kampányt. Ez azért sem jó, mert eltereli a figyelmet az ország kormányzásáról. Legfőbb hibájuk, hogy a kormányzás helyett kommunikálnak | Csökkent a növekedés, felborult a külső-belső egyensúly. Minden elemzés azt mutatja, hogy a belépést követő első két-három évben kiélezettebbé válik a verseny, és kevésbé érezhetjük a tagság előnyeit, ideértve a beáramló forrásokhoz való hozzájutást is. A tényleges, „teljes jogú tagságot” 2007 táján érhetjük el. Attól az évtől kezdve kapjuk meg a strukturális és kohéziós alapokból azt, amit egyébként mindenki más megkap. 2007-ig lejárnak azok a korlátozások, amelyeket a tagállamok többsége a munkaerő szabad áramlásával szemben alkalmaz. Ha minden jól megy, 2007-től megszűnhetnek a határellenőrzések is. Biztos, hogy a csatlakozásnak többletköltségei lesznek. Tehát az első két-három év nem lesz könnyű. – Ön mit tett volna másképpen a csatlakozási tárgyalások finisében, ha folytathatta volna a munkáját? – A tárgyalások három utolsó és legnehezebb fejezete a pénzről szólt. Ebben a szakaszban nagyon fontos lett volna a koordinált, egységes közép-európai fellépés. Ez elmaradt. Mindenki másra hárítja a felelősséget emiatt. Ha a visegrádi államok közösen lépnek fel, akkor az unió nem élhetett volna finoman azzal a fegyverrel, hogy „akinek nem tetszenek a feltételek, az majd kiesik a bővítésből, és majd a következő körben csatlakozhat”. Azért az a hatalmas felelősség engem is megijesztett volna, hogy néhány százmillió euró miatt esetleg kockáztassuk a belépést. Pénzügyi szempontból a csatlakozási tárgyalások lényegesen kedvezőtlenebb eredménnyel zárultak, mint amire bárki is korábban számított. Ezt az Európai Bizottság is elismerte. Romano Prodi azt mondta, hogy méltányosabb egyezséget várt volna el a tagállamok részéről. – Mennyiben helytálló az amerikaiak által meghonosított „új Európa” kifejezés és a mögötte álló szándék? – Egyáltalán nem értek vele egyet. Valóban lesz egy „új Európa”, amelynek azonban 25 új szereplője lesz, aztán később még több. De ebben a helyzetben mindenki új, még a régi tagállamok is. Más dolog, hogy a régi értékrend és intézményrendszer lényege megmarad. – Megmarad? – Igazán tréfás, hogy az európai alkotmánytervezetet mennyire különféleképpen értelmezik. Az Economist szerint például a tervezet a szemétkosárba való. Van, aki szerint ez a végső csapás a nemzetállamok önállósága ellen, egy diktatórikus birodalom megteremtésének a kísérlete. Mások azt kifogásolják, hogy a nemzetállami koncepció aratott nagy győzelmet. Ezzel szemben az igazság az, hogy az Európai Konvent munkája eredményes, és ennek folytán az intézményrendszer átláthatóbb lesz, és a hatáskörök tisztábbak lesznek. Bizonyos területeken erősödnek a közösségi jogosítványok, azonban az integrációt eddig is jellemző szerves fejlődés folytatódik. – Az európai jobboldal egységesen azt sérelmezi, hogy a tervezett alkotmányból kimarad a kontinens keresztény értékeire való hivatkozás. – Ezt én is kifogásolom, mert komoly hiba. Nincs magyarázat arra, hogy miért hagyták ki. Az egységes Európa elválaszthatatlan a kereszténységtől. A kompromisszum végül is az lett, hogy a „vallási értékekre” történik hivatkozás. – Ami azért nem ugyanaz… – Nem, de vannak, akik azt mondják, hogy Európa esetében a vallási értékre való hivatkozás elég nyilvánvalóan a kereszténység értékeire vonatkozik. A kérdés egyébként nincs teljesen lezárva, mert továbbra is erős pártja van annak a gondolatnak, hogy a keresztény értékeket mégis nevesíteni kellene az alkotmányozó szerződésben. – Utódjától, a Duracell-nyúl elszántságával ámokfutó Kovács Lászlótól mást sem hallunk jó ideje, mintsem napi győzelmi jelentéseket arra vonatkozóan, hogy aznap éppen „mit tett rendbe” a Medgyessy-kormány abból, amit az Orbán-kabinet elrontott. Kedvenc példatára a külpolitika. – Az MSZP–SZDSZ-kormány nem tudta abbahagyni a tavalyi választási kampányt. Ez azért sem jó, mert eltereli a figyelmet az ország kormányzásáról. Legfőbb hibájuk, hogy a kormányzás helyett kommunikálnak. A külpolitikánál ez hangsúlyosan jelentkezik, feltehetően azért, mert a külügyminiszter a legnagyobb kormánypárt elnöke is egyben. Ez a jelenség a diplomácia területén még károsabb, mint máshol. A külpolitikában ugyanis alapkövetelmény, hogy lehetőleg nemzeti közmegegyezés legyen és folyamatosság. Itthon lehetnek viták, ám nagyon lényeges, hogy ha valaki kormányra jut, akkor a külvilág felé ne azt az üzenetet közvetítse, hogy „eddig minden rossz volt”. Amikor hivatalban voltam, én nem bíráltam, és nem minősítettem elődöm munkáját. Egy idősebb szocialista barátom azt mondta nekem nemrég, hogy „te sportszerű voltál, de nem kaptad vissza”. – De mennyire megalapozottak például azok a vádak, amelyek szerint az előző kormány működésének végére igencsak lehűlt a viszonyunk az Egyesült Államokkal? Elemzők szerint az amerikai kormány távolságtartásában szerepet játszhatott az, hogy a magyar kormány nem amerikai vadászgépeket vásárolt, és az is, ahogyan a radikális jobboldali ellenzék fellépett a 2001. szeptemberi terrortámadás idején. – Nem zárom ki, hogy a repülőgép-vásárlás hatást gyakorolt a magyar–amerikai kapcsolatokra. Ha ez így történt, akkor az számomra nagyon komoly csalódás, negatív élmény. Az Egyesült Államokat ért terrortámadás után a magyar kormány reakciója a leghatározottabb és a legmarkánsabb volt. Orbán Viktor hivatkozott először a Washingtoni Szerződés V. cikkelyére, a kollektív védelem igénybevételének lehetőségére. Az elhatárolódás számonkérése pedig azért hamis igény, mert mi nem „elhatároltuk” magunkat Csurka István nyilatkozatától, hanem elítéltük azt. Először kormányhatározat, majd parlamenti határozat formájában. Mindenki eldöntheti, hogy az elhatárolódás vagy az elítélés az erősebb kifejezés. – A kritikusok az Egyesült Államok mellett Oroszországot említették, mint másik olyan nagyhatalmat, amellyel az előző kormány viszonya feszültté vált. – Itt is eltorzították a tényeket. Oroszország esetében egyértelmű és világos megállapodás született a választások előtt néhány hónappal arról, hogy függetlenül az új kormány összetételétől, az új magyar miniszterelnök ellátogat Moszkvába. Korábban az orosz fél valóban elnapolta Kaszjanov kormányfő budapesti látogatását, ugyanis több vitás kérdés is felmerült. Ezek egyike volt a BorsodChem-ügy, amelyben a magyar kormánynak tökéletesen igaza volt. Ezt egyébként később orosz partnereink lényegében elismerték. Az orosz külügyminiszterrel rendszeresen, évente többször is találkoztam. Ami pedig a „rendbetételt” illeti: a hazai kormányváltás óta én még nem láttam minőségi változást a magyar–orosz kapcsolatokban, akár a gazdasági együttműködés, a műkincsek, vagy a sárospataki könyvtár visszaadásának tekintetében. De ha majd látok ilyet, örülni fogok neki. – Önt sokszor támadták a jobboldali sajtóban azért, mert nem hajtott végre elegendő cserét a Külügyminisztérium állományában. – Az MSZP szerint pedig hihetetlen tisztogatás történt 1998 után a minisztériumban. Engem szórakoztatott ez a két, egymásnak ellentmondó bírálat. Ami viszont valóban fontos, hogy a ciklus második felére kezdett kialakulni a külügyben egy olyan csapat, amelyben már nem azt kérdezték az emberek, hogy ki a régi és ki az új szakember. Tavaly óta azonban ismét a régi szempontok érvényesülnek, és az „újak” közül szinte senki nem tarthatta meg az állását. – Más területen is határozottan lépett fel a régi-új garnitúra. Medgyessy Péter kormánya egy év kemény munkájával és folyamatos visszavonulásával magyartalanította a státustörvényt. – A törvény koncepciója az volt, hogy az európai integráció nagyon üdvös dolog lesz, de annak hatásai csak évtizedek alatt fognak érvényesülni, addig pedig meg kell maradniuk a határontúli magyar nemzetrészeknek, nemcsak egyénenként, hanem közösségként is. A törvényben mindenféleképpen meg kellett volna tartani a magyar nemzet egységére vonatkozó utalást. Most pedig ragaszkodni kell ahhoz, hogy legalább a kulturális–oktatási támogatás megmaradjon. A folyamatos hátrálás mindenesetre rossz üzenet mindenkinek, mert a gyengeség jele. – Ön miniszterként is ellenezte a kettős állampolgárság bevezetését. Miért? – Mert ha ezt kollektív formában akarjuk, akkor az jogilag és politikailag is megvalósíthatatlan. Ám az egyéni eljárást lehetne könnyíteni. Az állampolgársági törvényből ki kell iktatni azt a kritériumot, amely előírja az egy éves magyarországi tartózkodást, és más, lazább kritériumokkal kell felváltani. – Augusztus 20-án Ön magas kitüntetésben részesült. Egyes vélemények szerint ez egy cseles gesztus volt a kormány részéről annak érdekében, hogy a szintén kitüntetni kívánt Schmitt Pállal együtt megpróbálják lejáratni Önöket a jobboldali választók előtt. – Még mindig naiv ember vagyok, ezért azt hiszem, hogy a kitüntetéseket nem a saját politikai család politikai jutalmaként, vagy a másik politikai család felé szánt gesztusként adják, hanem valamilyen teljesítmény elismeréseképpen. Lehet, hogy ezt nem mindenki hiszi el, de én még mindig bízom ebben. – Az Ön elődje lett az utódja a külügyminiszteri székben. Ha úgy alakulna a politika, helyet cserélne-e ismét Kovács Lászlóval? – Egyáltalán nincs ilyen ambícióm. Nem vagyok főállású politikus, és fontosnak tartom a szakmai, valamint az egyetemi oktatói munkámat is.
|