Oli bácsi megmongya a frankót
Az Új Jobboldalról (2003. szeptember) Van egynehány olyan nagy probléma, amely végigkíséri az emberiség történetét. A reflexiót kiváltó jelenségek örök életűek, minden életkorszakban pacekra föladják a leckét. Az, hogy házastársunk jelenlétében lehet-e hangosakat ropizni, hol árulnak az országban hagymás majonézt, és hogy a szentendrei HÉV-re való jegyváltáskor miért kell bemutatni a diákigazolványt, nos ezek a témák már a régi rómaiakat is foglalkoztatták. Az ismeretek elsajátítása, a nevelés témakörében mester és tanítvány viszonya is ilyen örökzöld. Két egyén egymásrautaltságának és a tudás megszerzésének folyamatát boncolta például a Mester és Tanítványai nevű zenekar, amelynek krisnista összhangzata ma is a végső titkok megfejtésével kecsegteti a zirci Szandi presszó zenegépének használóit. A probléma besettenkedett a nyugati kultúrkörbe, és ma jószerivel minden harmincon túli kétlábú azt képzeli magáról, hogy a fiatalabbak közül valaki sokat köszönhet neki. A pedagógustársadalomban különösen elterjedt ez a tévhit. Ez a gondolatsor fut át az agyunkon, amikor a sörösrekeszek fedezékében megpróbálunk kiosonni a szupermarketből, hogy elkerüljük volt technikatanárnőnket és férjét, a Németországban fogorvosként praktizáló vadbarmot, akik hangosan mérlegelnek a túloldalon, és az ásványvizek magnéziumtartalmát hasonlítják össze. Már éppen sikerülne a szökés, amikor kedvesünk is feltűnik, és hangosan örvendezik: talált hangyairtót. Lebukás, kényszeredett beszélgetés, meghívás. Most tehát itt ülünk a nappaliban, már zsírosra fogdostuk az üdítőspoharat és a paderborni fogorvos monológját hallgatjuk a nyugati civilizáció alkonyáról: a pártrendszerek korruptságáról, a végzet felé rohanó társadalmakról. A kereszténység totalitarizmus, az iszlám elárasztja Európát, ökologistának kell lenni, radikálisnak és Amerika-ellenesnek. A kemény jobboldal a jó, Franco, Pinochet, Salazar. Kijelentéseivel néhol egyetértünk, többször nem, de az egészre öntött szósz kissé riasztó. „Az a szerencse – teszi hozzá a hídember –, hogy már itthon is lehet ilyeneket olvasni” – és mondja a lap nevét. Kedvetlenül bólintunk, ismerjük: a lap, jónéhány értelmes cikke mellett helyt ad egy Gazdag István nevű jelentős gondolkodó alapvetéseinek. Lomhán ellentámadásra készülődünk, igazán csak muszájból: megy a buszunk, az egészet imposztorságnak tartjuk. De végülis itt kedvesek voltak velünk, csak az üdítősdobozt tették baromi messzire. Elmesélhetjük, hogy az Alain de Benoist nevével jellemzett Új Jobboldal a nyolcvanas évek közepe óta lefutóban van Franciaországban is. Levetett gatya. A hatvanas-hetvenes években lett nouveau cinéma, nouvelle cuisine, kellett egy új jobboldal is. Ez a jobboldal biologizált (egyik bálványa Konrad Lorenz), erősen keresztényellenes volt, Georges Dumézil indoeurópaiját tette meg az új Európa mércéjének, és szívesen merített kissé cinkes, a radikális konzervativizmus és a nemzetiszocializmus mezsgyéjén (vagy azon túl) lézengő gondolkodóktól. De Benoist mércéje szerint Arno Breker, Hitler szocreál szobrásza az abszolút esztétikum egyik csúcsa. Nyilván nem látott még moncsicsit. A fogász fárad, csak úgy lehet kifogni, ha kicsit még úsztatjuk. Ez a de Benoist-féle jobboldal például nem volt antiszemita, kifejezetten súlyt helyezett arra, hogy párbeszédet folytasson baloldali értelmiségiekkel is, és csak módjával tagadta a Holokausztot. Ezzel szemben a magyar csapat: a Pannon Fronttól átigazolt írófejedelem, aki kocsmaszinten gyalázza a Bibliát (az emberiségen szerinte „meg is látszik”, hogy a Szentírás a legtöbbet olvasott könyv), a MIÉP IT gyorskezű neveltje, aki két helyre is eladja ugyanazt a cikket, valamint az ifjú, aki szerint a román Vasgárda nem volt magyarellenes Gazdag irányítása mellett, inkább monologizál. Észt oszt. A jogász végzettségű Gazdag a Modenai Kereskedelmi Kamara budapesti képviseletéténél kezdte – ez olyasmi lehet, mint a libériai tiszteletbeli konzulátus. De Benoist mércéje szerint Arno Breker, Hitler szocreál szobrásza az abszolút esztétikum egyik csúcsa. Nyilván nem látott még moncsicsit | Majd a nemesen konzervatív M-Sat tévéadónál folytatta pályafutását (tudják, az a hely, ahol Rába Tímea és Növényi Norbert is dobbantott a csúcs előtt). Később Gazdag a MIÉP tanácsadója, végül a pártból kivált Magyar Nemzeti Front szellemi atyja lett. Javára kell írnunk azt, hogy Tamás Gáspár Miklóssal ellentétben ő (kissé döcögős magyarsággal ugyan) hozzáférhetővé teszi azt, amit fontosnak tart. Így a XX. Század Intézet pénzén lefordította de Benoist könyveit, és másik kedvencének, Guillaume Faye-nek pedig a havi villanyleveleit dobja a radikális hetilap olvasói elé. Faye-ről tudni kell, hogy rádiós gegmesterként, pornószínészként és képregényszerzőként működött, mielőtt megcélozta volna az Új Jobboldalt, amelyet azonban 1986-ban otthagyott. Mintha Villám Géza és Rocco Sifredi közös gyermeke elszerette volna Zórád Ernőtől Cs. Horváth Tibort. De nincs ezzel semmi baj. A kezdeményezés ott kap egy kis pöfföt, amikor ezt a külföldi szellemi terméket megpróbálják ráhúzni a magyar eszmetörténetre. A magyarság indoeurópai voltát Timaru-Kast Sándoron (a Kelta magyarok, magyar kelták című sikerkönyv szerzője) kívül nem sokan vallják; egy hódmezővásárhelyi születésű ember tollából különösen taszító „kálvinista rendőrmódszerekről” olvasni, és az, hogy a pápa csak Karol Wojtylaként jelenik meg írásban, az anarchista fanzinokat idézi. A Gazdag és társai által téziseikhez odaráncigált népi írók vajon mit szólnának mindehhez? A látványosan unatkozó fogorvos odaveti nekünk, hogy mi is csak afféle kvázi jobboldaliak vagyunk, megfélemlített minket a balliberális médiakommandó, mi eltaposnánk a másként gondolkodókat. Mi ugyan nem – feleljük. Csak szólunk, mert taposni vágyást éppen e derék embereknél látunk. 2002 áprilisában a ráckevei választópolgároknak mindössze 5,3 százalékát érdekelte a gazdagi üzenet, talán ezért a keserűség. Persze lehet, hogy csak mi nem látjuk elég tisztán a magyar Új Jobboldal újdonságát, történelmi hagyományainkba, hitünkbe és szabadságunkba vetett bizalmát, műveltség melletti elkötelezettségét, ezért az aggodalom. Ebben maradunk. Közben elviszik a narancslevet.
|