Tudósítások az elveszett világból
‘56-os óriásfotók a New York-i Times Square-n (2006. október)
Amikor az ELTE központi ügyeletéről háromnegyed óra alatt kapcsolnak fel a történelem tanszékre – amikor a Főtaxi gépkocsivezetője az előttünk pirosban cirkáló gördeszkásokat savazva vezet be bennünket kádári nosztalgiájába. Néha úgy fest, semmi sem változott. Pedig a ráncok mögött Szemirámisz függőkertjében járunk. A magyar tudatot makrociklusok óta egy történelmi Mátrix kultusza üli meg. Vallásos hit, hogy egy külső meghatározottság, a sorsszerű vereség szoftvere fut végig zivataros évszázadainkon. E félsz is hagyomány, installáljuk egymásra időről időre. Ám rejtve van ebben a daccal vállalt pszichében valami féktelen paradoxon. Hitünk szerint a múlt Petit Trianonban, Jaltán vagy 1956 Budapestjén alakulhatott volna másként – sőt, jobban kellett volna alakulnia; ám az elkövetkezőkre mégis minduntalan úgy tekintünk, mint irányíthatatlan, érzéketlen, kikövezett kényszerűségre. A megalkuvás labirintusára. Melyet csak néma elfogadással tehetünk ideig-óráig elviselhetővé. No, ebből elég volt. 2006 őszén New York-i kultúrirodánk „A szabadság újraképzelése” címmel, városközponti óriásposztereken szállítja 50 esztendős magyar kalandunkat az amerikai népnek. Vagy nekünk? Hiszen most valójában inkább velünk kell, hogy forduljon a szél. 2010-ben először szavaz Magyarországon egy, már a rendszerváltozás után született generáció. Hogy mit gondol majd, mit nem, s miért 1956-ról, sokban azon áll, helyén értékeljük-e megharcolt eredményeinket. Összekapcsoljuk-e az ünnepet, amivel eddig is: a mára már felszáradt vérrel, a mostanra üresen pangó alagsori fogdákkal, ezernyi nyugalomba vonult, tűzben edzett sorssal. Másrészt viszont, amivel eddig nem, ám innentől elsősorban: a nemzeti sikerrel. Nem csak az Andrássy út 60-al, de a Millenárissal is. Akad itt ugyanis egy történelmi lehetőség arra, hogy első szabadba született földijeinkkel, a megszokott frusztráció helyett, már inkább jövőképben osztozhassunk. Hogy a közösség sikerének éljük a csontig ünnepelt egyéni szabadságot. Hogy politikai irányt jelölünk (mert jelölhetünk), hogy kisvállalkozást indítunk (mert indíthatunk), hogy nótaestre járunk (mert eljárhatunk) – hogy az asztalon táncolhatunk (mert ott akarunk). A fontosság változtatható sorrendjében, restaurálásra állványozhatjuk azoknak álmait, akiktől mindennapjainkat örököltük. Hogy elmondhatjuk nekik: nekünk sok még a tennivaló, de ők már győztek 1956-ban. 2006 Amerikájában (hol évente háromezernégyszáz új könyv jelenik meg a pozitív életvezetés titkairól) azért adható el 1956 Magyarországa, mert kiállás volt, mert sikeres volt, mert valójában nagyon is elérte a célját. Mert nem lemondásnak és reménytelenségnek, hanem önbecsülésnek és életképességnek ágyazott tengermély alapzatot. Rajtunk kívül eddig ezt csak mi nem ismertük fel. Pedig ami előttünk áll csupán annyi, hogy cementbe öntsük az optimizmus államiságát. Életre hívnak, jelen volt fiatalok.
|