Az MDF-ről (2004. december) Az ember élete nem feltétlenül szüntelen fordulat. Ez itt egy lapos történet. Járunk polgári körbe, mert nem hiszünk abban, hogy a polgári körökben csak hülyék lennének. Mi rokonszenves tanárembereket, orvosokat, kutatókat, ügyvédeket, vállalkozókat és üvegművészeket ismertünk meg. Havonta összejönnek a népek egy igazi polgári lakásban, igazi könyvek között, igazi témákról beszélgetni és hatalmasakat és jókat enni (mandulás-hagymás pulykapástétom, fűszeres párolt gomba, vörösboros-tejszínes körte kardamonnal, ez volt a múltkor, sajnos nekünk éppen keményítőnap volt) és jó borokat meg zubrowkát inni. Nem állunk el hidat, nem a sumér–magyar rokonság a téma, nem az aratja a legnagyobb sikert, aki a legtöbb nyálat fröcsögve tudja kimondani azt a… szót, hogy Nyakó István – bár ezt lehet, hogy be kéne vezetni. A múltkor egy rendes, szomorú, kizárt emdéefes volt a vendég, és nem is az volt az érdekes, amit mondott. Nem derült ki semmi komoly, csak az, hogy nem volt itt összeesküvés meg fideszes ármány egy csepp se. Várhegyi Attila valószínűleg azért ült le Lezsák Sándor asztalához ama budapesti kávéházban, hogy megkérdezze: tesznek-e fokhagymát a zónabrassóiba, mert akkor ő is kér. Ez az igazság, hiába szeretnénk másképp. Kedves, jószándékú, töketlen magyar emberek voltak a lázadók, a Fórum képviselői. És ahogy hallgatjuk ezt a szomorú, rendes embert, szép lassan érezzük, hogy elmúlt valami. Most végre utolért bennünket a kor: innentől fogva hálát adhatunk minden fájdalommentes reggelért, leülünk, ha megkötjük a cipőnket, egyesével szedjük a lépcsőket: ez az a nap, amely a Tatárpuszta Drogo hadnagyát is megváltoztatta. S az is biztos, soha többet ebben a rohadt életben nem szavazunk az MDF-re. Erre itt, ni. Véget ért az ifjúságunk. Családi vonatkozásokból kifolyólag nagyon is lelkesek voltunk. Tudtuk ugyan, hogy az MDF körül sok a rossz költő, a zavaros múltú dilettáns és a cipőpertli-nyakkendő; de mégis, mégis. Jóakaratú embereket láttunk, idealistákat, vidéki tanárembereket, népművelőket, bajuszos Erdély-járó fazonokat, népi nagyasszonyokat, szolid egyetemi tanárokat, nyugodt polgárokat, akiknek volt szőleje, és a vacsora alatt nem is voltak hajlandók másról beszélni. És ha láttunk némely vidéki Fidesz-szervezetet, ódzkodásukat is tökéletesen értettük. Nagy nótázásokra emlékszünk, hajnali nemzetmentő vitákra, aláírási ívekre, elszántságra, és arra a kétségbeejtő érzésre, hogy gyengébbek vagyunk, de igazunk van. 1998-ban a Széchényi Könyvtár büféjében találkoztunk mi, mind az öten, akik az MDF-re szavaztunk. Hát ennek vége. Nem akarunk mi itten kalapozni, meg ballib-szekértolózni. Elég nekünk azt látni a Szólás szabadságában, hogy Boross Péter kétharmados eszmefuttatásai felé azt írják ki, hogy a „konzervatív tábor öreg bölcse”, egy ellopott című, igen harmatos irományban felbukkannak a „népi konzervatívok” mint az MDF alappillérei: ha ezt szegény Sinka István megérhette volna. Elég azt hallani, hogy Herényi Károly, a Petrik Lajos Vegyipari Technikum nagy diákja, tökéletesen felháborító eszmefuttatásait azzal vezeti be, hogy: „Én református ember vagyok”. Lehet, hogy jobb most az MDF-nek, hogy a pénzügyőr-pálya egykori gondnoka, meg egy játékautomata-importőr illetve egy érettségizett textilipari vállalkozó és egy párttól pártig ingázó bajuszos, idős néni hinti az igét a magyar konzervativizmus nevében. Lehet, hogy jó, ha a 168 Óra és a Népszava a párt nemhivatalos orgánumaként működik, lehet, hogy ezt akarta Antall József is. Meglehet, az volt a jó, hogy a párt megálmodóját, létrehozóját kizárják – teljességgel függetlenül attól, hogy ki mit gondol Lezsák Sándorról. Mindez lehet: de ez már nem a mi szervezetünk. Mert az az ilyesmit nem bírja. Hangozzék bár hasonlatosan egy Mészáros Tamás-publicisztikához: jó lenne egy kőkemény konzervatív párt. Amelyik kiáll a határon túli magyarokat sújtó rasszizmus ellen, markáns (elítélő) véleménye van az abortuszról, eutanáziáról, kiáll az egyházak mellett, nem kussol, mint most a Fidesz az egyházi iskolák ügyében, tud szólni azokhoz, akiket idegesít a közvéleménykutatásokat sasoló állandó helyezkedés, amelynek elnöknője nem hallgatja csengő kacajjal Kuncze Gábor tréfáit a Napkeltében és szolgálati Audijával nem parkol a totális tilosban a Ferenciek terén, miközben Náray Tamás loholva hozza utána a papírzacsikat. Apró ügy, tudjuk, kicsinyes is, minket mégis dühít. Antall József nem Náraynál öltözött volna. Szóval kéne egy ilyen párt: a mi SZDSZ-ünk, kvázi. Jelenleg úgy néz ki, hogy ez inkább az övék.
|