A franciákról (2005. január) Nem tudni, hol indul a nemzetáruló pályája. Úgy kezdődik, hogy az ember megszületik, járni tanul, villával enni, megismeri az órát, a negyvennyolcas buszt, meg a Bolond Józsit a piacon. Azután iskolába jár, először általánosba. Majd megszállja az ördög. Amikor gimnáziumba kell menni, kijelenti, hogy ő franciát akar tanulni. És olyan elszánt az ügyben mint egy Monte Christo. Monte Kriszta, merthogy édesanyánkról van szó. És amikor véletlenül az angol tagozatra teszik be, akkor küzd, becibálja az ő édesanyját (a mi nagyinkat) az iskolába, aki szintén melegszívű, ám egyúttal roppant elszánt nagyi, és aztán édesanyánkat átteszik a francia tagozatra. És amikor erről a választásról kérdezzük, hogy miért pont a francia, édesanyánk kedvesen mosolyog és elméláz. „Nem tudom, talán a dallama. A francia sanzonok” – mondja, és olyan elbűvölően nevet ránk továbbra is, hogy egyfelől mélyen értjük édesapánkat, másfelől le vagyunk mintegy fegyverezve, harmadsorban kapiskálni kezdjük, hogy egyáltalán miért van állandó francia képviselő az ENSZ BT-ben. Pedig jó darabig ellenálltunk: csakazértse francia. És bár járattak minket mindenféle tanfolyamra, sokáig úgy voltunk vele, mint az úszással: minden tornatanáron kifogtunk, és azóta vélhetően tananyag lettünk a Testnevelési Főiskolán, a „Pedagógiai munka kudarca” című speciálkollégiumon. Aztán édesanyánk kibabrált velünk, elvitt minket oda, ahol mindenki baszk sapkában mászkál, bagettel és borosflaskával a hóna alatt, mindenkinek Eiffel-tornyos kulcstartója van, és ott nyomták ránk Trianont, a mocskosak. Franciaországba, na. Aztán így-úgy kerültek nekünk francia ismerősök – barátot nem mondanánk, vagy csak óvatosan, félve, hogy kinevetnek. A franciák a cinizmus népe. P. meg a főcinikus: itt ül a konyhában, számos borokat elfogyasztottunk már, hitvesünk lefeküdt, az ablakot résnyire nyitjuk, hogy P. bagózhasson. A hangulat épp hasonul ahhoz, amelyet felhasználva Yves Montand is nagyokat mond a Félelem bérében. Halk kabócaszó kéne még, de azt nehéz összehozni a decemberi gangon. „Fura társaság vagytok ti” – mondja P., tűnődőn. Körbenézünk: kikre gondol? Mi, csepeliek? Budapestiek? Bélyeggyűjtők? Makettbuzik? Csak tettetjük magunkat; értjük mi. Ő is tudja, hogy mi értjük. Sőt, az ő tudását is tudjuk. Ezzel tehát megvolnánk. P. valami zavaros nonpro-fit állásban van, egy darabig magyar nője volt, imádja Budapestet, és valamilyen rejtélyes okból Verőcét, elpötyög hungarusul, maga sodorja a cigarettáit és nyűtt tvisztpulóvereket hord. Humora az a gallokonform, amit talán a legjobban szeretünk: nem olyan jó mondjuk, mint Beregi Péteré, de csaknem. Nem is az, amit a francia filmvígjátékokban látunk, mert a francia filmvígjátékok sírnivalóak, az Éretlenektől a Jöttünk, láttunk, visszamennénk-ig. Hanem pikírt, gyors, látszatra épp csak odavetett, kegyetlenül pontos. P. is megkapta már az akut trianonozást évekkel ezelőtt egy budapesti sörözőben, akkor csak riadtan pislogott, ma már elnéző. Ilyenkor mi érezzük magunkat kínosan. Mert ez a trianonozás, sajnáljuk: végtelenül provinciális. Nem, nem a veszteség számon tartása, a magyar történelem ismerete, hanem az, hogy arról: francia, egyből Trianont mondunk. És azért nem veszünk Citroënt, morgunk, ha a gyerek franciául tanul, verjük le minden szerencsétlen nyaralón azt a szerencsétlen kastélyt, még akkor is, ha csak azt kérdezi, hogy merre van a skanzen. Közben javarészt fogalmunk sincs, mi történt ott, mikor, milyen okokból. Nyolc magyarból hat veszettül állítja, hogy a Kis-Trianon-palotában írták alá a békeszerződést, holott nem. Mi szeretjük, ha a kalandozásokkal szívatnak minket? Clemenceau egyébként nagyon jó figura volt, Monet és Rodin pajtása, lendületes nőcsábász, dilettáns színműíró, egy homme de lettres, a miheztartás végett. Miniszterelnökként pedig saját államfőjéről közölte, hogy a világon két fölösleges dolog van: az egyik a vakbél, a másik Poincaré. Hoppá. Készséggel aláírjuk, hogy amint a franciák adott helyen elérnek egy kritikus tömeget (két fő): arrogáns, hálátlan, intoleráns banda lesznek, akik természetesnek veszik, hogy mindenki beszéli a kiveszőfélben lévő nyelvüket. De. Nem kell szeretni őket, ám a honi frankofóbia annyira szánalmas, mint egy Kiszel Tündének öltözött sánta házmesterkislány az agárdi pezsgőfutáson. Nagyon. Franciaország azon kevés ország egyike ezen a ronda kontinensen, amelyik körömszakadtáig ragaszkodik saját kultúrájához. Politikusai lehetetlen alakok, de aki közülük ad magára valamit, szükségesnek érzi, hogy legalább egy történeti munkát jelentessen meg a neve alatt. És nem a sumérokról. Egy ország, ahol nincs rossz étterem, legfeljebb gyenge közepes, ahol nincs rossz bor, ahol még olvasnak szépirodalmat, ahol harmincon felül az emberek normálisan öltöznek, nem a benzinkutas és nem az olajszőkítő a sztenderd, és ahol nem mászkálnak pitbullok az utcán. Ahol mindenki magázódik, még az IKEA is. Egy ország, amely Deneuve-öt, Philippe Noiret-t, a hőlégballont és a kepit adta a világnak. És bár a Citroën túlkomplikált hidraulikáját nem szeretjük, a Renault igenis nagyon jó autó. Egyszerre egy franciával igenis kitűnően meg lehet értetni magunkat. Nekünk P. jutott. „Azok volnánk” – feleljük – „Fura alakok. Sokban hasonlítunk.”
|