Az óko­ri ró­ma­i­ak a lustratio al­kal­má­val ün­ne­pé­lyes tisz­tu­lá­si és en­gesz­te­lő áldo­za­tot mu­tat­tak be. De va­jon a rendszer­vál­tás után a volt szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok tár­sa­dal­mai meg­tisz­tul­tak-e a lusztráció so­rán (ami ma­gya­rul a suta át­vi­lá­gí­tás szó­nak fe­lel meg) a múlt bű­ne­i­től? Ahány ház, an­­nyi szokás – a kom­mu­niz­mus­sal va­ló szem­be­né­zés kö­zép-eu­ró­pai re­cept sze­rint.
A múlt­tal va­ló szem­be­né­zés egyik kö­veten­dő pél­dá­ja­ként le­het­ne em­lí­te­ni a ke­let­né­met gya­kor­la­tot. Itt már 1990-ben lét­re­jött az ún. Gauck-hi­va­tal, amely a Stasi ira­to­kat hi­va­tott ke­zel­ni, s ed­dig 2 mil­li­ó­nyi­an kér­ték ki a ró­luk szó­ló ak­tá­kat. A né­met új­ra­egye­sí­tés azt is ma­ga után von­ta, hogy a jo­gi­lag ren­dez­ték az át­vi­lá­gí­tást (nem ad­va teret a sza­bad ér­tel­me­zés­nek, hogy ki mű­kö­dött együtt és ki nem), de eh­hez meg­fe­le­lő pénz­esz­kö­zö­ket is ren­del­tek (a lusztrációt vég­ző hi­va­tal több ezer em­bert fog­lal­koz­tat). Te­hát a volt NDK te­rü­le­tén ci­vi­li­zált mó­don si­ke­rült ren­dez­ni a kér­dést, így rend­kí­vül le­csök­kent a po­li­ti­kai élet­ben a kom­mu­nis­ta múlt­tal va­ló ma­ni­pu­lá­ció le­he­tő­sé­ge.
Cseh­or­szág­ban az 1991-ben el­fo­ga­dott tör­vény ar­ra he­lye­zi a fő hang­súlyt, va­jon az il­le­tő sze­re­pel-e az ál­lam­biz­ton­sá­gi kar­to­té­kok­ban, s egy er­re hi­va­tott bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mi bi­zott­ság ál­lít­ja ki a „ne­ga­tív vé­le­ményt”. El­len­ke­ző eset­ben az il­le­tő nem tölt­het be köz­funk­ci­ó­kat (ad­mi­niszt­rá­ció, bí­ró­ság, mé­dia, had­se­reg ez­re­de­si rang­tól fel­fe­le). Jel­lem­ző a cseh át­vi­lá­gí­tás­ra, hogy 2002-től a bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um hon­lap­ján ol­vas­ha­tó az ál­lam­biz­ton­sá­gi in­for­má­to­rok név­so­ra (név, szü­le­té­si hely, fe­dő­név) és az együtt­mű­kö­dés jel­le­ge (tit­kos ügy­nök, in­for­má­tor vagy kons­pi­rá­ci­ós he­lyi­ség tu­laj­do­no­sa).
Len­gyel­or­szág­ban hos­­szú vi­ta után 1997-ben lé­pett élet­be az át­vi­lá­gí­tá­si tör­vény. En­nek ér­tel­mé­ben az át­vi­lá­gí­tó bí­ró­ság ál­la­pít­ja meg, egy adott sze­mély tu­da­to­san és tit­kos mó­don mű­kö­dött együtt a kom­mu­nis­ta ál­lam­biz­ton­ság­gal, de az íté­let el­len fel­leb­bez­ni le­het. A len­gye­lek lusztrálják a vá­lasz­tott kép­vi­se­lő­ket, magasrangú ál­la­mi hi­va­tal­no­ko­kat, ügyé­sze­ket, ügy­vé­de­ket, de pél­dá­ul az új­ság­író­kat nem. Ugyan­ak­kor, akik be­is­me­rik az együtt­mű­kö­dé­sü­ket vagy aki­ket a bí­ró­ság ha­zug­sá­gon kap, azok­kal iga­zá­ból nem tör­té­nik sem­mi, csu­pán, hang­sú­lyoz­za a tör­vény, el­ve­szí­tik az „er­köl­csi kva­li­fi­ká­ci­ó­ju­kat”, hogy be­tölt­sék az adott po­zí­ci­ót.
De nem ez volt az el­ső lusztráció Len­gyel­or­szág­ban: 1992 nya­rán a len­gyel bel­ügy­mi­nisz­ter 66 ne­vet tar­tal­ma­zó lis­tát kül­dött meg a leg­főbb ál­la­mi mél­tó­sá­gok­nak, amely azon leg­fon­to­sabb ál­la­mi sze­mé­lyek ne­ve­it tar­tal­maz­ta, akik 1945 és 1990 kö­zött az ál­lam­biz­ton­ság „al­kal­ma­zá­sá­ban áll­tak”. A lis­tán a kö­vet­ke­ző sze­mé­lyek ne­vei ol­vas­ha­tó­ak (per­sze a tel­jes­ség igé­nye nél­kül): Lech Wa­le­sa (fe­dő­ne­ve „Bolek”) köz­tár­sa­sá­gi el­nök (1990-1995); Krzysztof Skubiszewski („Kosk”) kül­ügy­mi­nisz­ter (1989-1993), akik a jobb­ol­dalt „kép­vi­se­lik”, ill. Wlodzimierz Cimoszewicz („Carex”) mi­nisz­ter­el­nök (1996-1997), kül­ügy­mi­nisz­ter (2001-2004), aki je­len­leg a poszt-kom­mu­nis­tá­kat erő­sí­ti, mint a par­la­ment al­só­há­zá­nak el­nö­ke.
Leg­újab­ban Len­gyel­or­szág­ban a nem­ze­ti-ka­to­li­kus LPR ve­tett fel az át­vi­lá­gí­tás meg­szi­go­rí­tá­sát és az ál­lam­biz­ton­ság mun­ka­tár­sai és in­for­má­to­rai név­jegy­zék­ének publikussá té­te­lét. Ez a ma­nő­ver a párt­ra néz­ve egy kis ri­zi­kó­val, ám an­nál na­gyobb po­li­ti­kai ha­szon­nal jár­hat ép­pen most, pár hó­nap­pal a par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok előtt (hi­szen az LPR nem a le­gen­dás „Szo­li­da­ri­tás” moz­ga­lom­ból szár­ma­zik, amely az 1980-as évek­ben bi­zony te­le lett tűz­del­ve ren­ge­teg „meg­bíz­ha­tó elem­mel”). A len­gye­lek­nél így te­hát ki­újult az „ak­ta­há­bo­rú”.
A Bal­ti­kum a lusztráció szem­pont­já­ból kü­lön­le­ges hely­zet­ben van a töb­bi új EU-tagállammal szem­ben – Észt­or­szág, Lett­or­szág és Lit­vá­nia 1944 és 1991 kö­zött a Szov­jet­unió szer­ves ré­szét ké­pez­te, en­nek meg­fe­le­lő­en az el­nyo­más for­mái sok­kal ke­mé­nyeb­bek vol­tak, mint pl. a szo­ci­a­lis­ta blokk or­szá­ga­i­ban. A KGB, a párt ök­le be­ha­tolt a tár­sa­da­lom min­den ré­te­gé­be, el­len­őriz­ve azt, ugyan­ak­kor kí­mé­let­le­nül ül­döz­te a más­ként gon­dol­ko­dó­kat. Egyút­tal prob­lé­mát okoz, hogy a szov­jet ál­lam­biz­ton­ság 1991 után ja­va­részt ma­gá­val vit­te az ak­tá­kat (fő­leg a let­te­két és az ész­te­két).
Észt­or­szág­ban 1994-ben el­fo­ga­dott tör­vény ér­tel­mé­ben a köz­fel­ada­tot el­lá­tó sze­mély­től „lel­ki­is­me­re­ti nyi­lat­ko­za­tot” kér­nek, amely so­rán az il­le­tő ki­je­len­ti, nem mű­kö­dött együtt a KGB-vel. Ha igen, egy éven be­lül je­lent­kez­nie kel­lett az ál­lam­biz­ton­sá­gi szer­vek­nél, az együtt­mű­kö­dés té­nye azon­ban nem ke­rül nyil­vá­nos­ság­ra. Ha­son­ló­kép­pen Lett­or­szág­ban a volt KGB-ügy­nö­kök­nek az ot­ta­ni Tör­té­ne­ti Hi­va­tal­ban kel­lett je­lent­kez­ni­ük, amely azon­ban a lett nem­zet­biz­ton­sá­gi szol­gá­lat­nak van alá­ren­del­ve. Az 1994-es át­vi­lá­gí­tá­si tör­vény sze­rint tá­jé­ko­zód­ni szük­sé­ges a (par­la­men­ti, ön­kor­mány­za­ti) kép­vi­se­lő­ről, il­let­ve olyan ál­la­mi hi­va­tal­nok­ról, ahol ex-ál­lam­biz­ton­sá­gi nem al­kal­maz­ha­tó (ha az il­le­tő ha­zu­dott, 10 évig nem tölt­he­ti be az adott tiszt­sé­get). Az 1998-as vá­lasz­tá­so­kon már nem in­dul­hat­tak a KGB volt al­kal­ma­zot­tai, de a szov­jet ál­lam­biz­ton­ság be­sú­gó­i­nak is in­for­mál­nia kel­lett a vá­lasz­tó­pol­gá­ro­kat a múlt­juk­ról.
Lit­vá­ni­á­ban a par­la­ment 1999-ben fo­gad­ta el a lusztrációs tör­vényt, amely­nek ér­tel­mé­ben egy kü­lön­le­ges bi­zott­ság előtt kell be­je­len­te­ni, ha va­la­ki 1940 és 1990 kö­zött dol­go­zott a KGB-nek, de az er­ről szó­ló in­for­má­ci­ót csak ak­kor le­het nyil­vá­nos­ság­ra hoz­ni, ha az il­le­tő köz­funk­ci­ót tölt be (or­szá­gos vagy ön­kor­mány­za­ti kép­vi­se­lő, bí­ró­sá­gok, dip­lo­má­cia, ál­la­mi és pri­vát bank­szfé­ra), il­let­ve ha fél éven be­lül nem je­lent­ke­zett a tör­vény élet­be lé­pé­se után.
De van­nak kis­ka­puk is – idén ja­nu­ár­já­ban ke­rült nap­vi­lág­ra az az in­for­má­ció, mi­sze­rint a lit­ván kül­ügy­mi­nisz­ter, az ál­lam­biz­ton­ság ve­ze­tő­je és a par­la­ment al­el­nö­ke az 1980-as évek­ben a KGB tar­ta­lé­kos tiszt­jei vol­tak, ami, vall­juk be, elég el­gon­dol­kod­ta­tó. Pa­ra­dox mó­don, a lit­ván át­vi­lá­gí­tá­si tör­vény ér­tel­mé­ben a KGB tar­ta­lé­kos tiszt­jei nem szá­mí­tot­tak az ál­lam­biz­ton­ság mun­ka­tár­sa­i­nak, akik pe­dig – vé­lik a szak­ér­tők – a szov­jet ha­ta­lom leg­ki­pró­bál­tabb hí­vei kö­zül ke­rül­tek ki. S az ör­dög nem al­szik – már a bot­rány ki­rob­ba­ná­sa után a lit­ván na­pi­lap, a „Lietuvos Rytas” hí­rül ad­ta, hogy 2004-ben Orosz­or­szág 5,5 mil­lió dol­lárt köl­tött el a bal­ti­ku­mi hír­szer­zés­re. A nagy test­vért min­den ér­dek­li – a po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi élet, ka­to­nai in­for­má­ci­ók, a NA­TO és uni­ós in­téz­mé­nyek, s eb­ben a mun­ká­ban hasz­no­sak le­het­nek a múlt­ból itt ma­radt elv­tár­sak. Egy ala­pos át­vi­lá­gí­tás nél­kül nem le­het el­kép­zel­ni a kom­mu­nis­ta múlt­tal va­ló tel­jes el­szá­mo­lást. Az ak­ták­kal va­ló ma­ni­pu­lá­ció és a prob­lé­ma el­tu­so­lá­sa iga­zá­ból a volt ál­lam­biz­ton­sá­gi­ak­nak ked­vez (akik a leg­több in­for­má­ci­ó­val ren­del­kez­nek), il­let­ve az orosz tit­kos­szol­gá­lat­ok­nak (ame­lyek min­den bi­zon­­nyal bir­to­kol­ják a kö­zép-eu­ró­pai ál­lam­biz­ton­sá­gi do­ku­men­tu­mok ere­de­ti­je­it vagy má­so­la­ta­it). Ugyan­ak­kor ne­he­zí­ti a tisz­tán­lá­tást, hogy a rend­szer­vál­tás for­ga­ta­gá­ban a Cég dol­go­zói meg­sem­mi­sí­tet­tek nem tud­ni, men­­nyi tit­kos­szol­gá­la­ti do­ku­men­tu­mot (ld. Dunagate).
A tér­sé­günk­ben le­zaj­lott lusztrációs fo­lya­mat jel­ké­pe­zi ta­lán leg­job­ban a rend­szer­vál­tás árny­ol­da­la­it, a hi­á­nyos­sá­ga­i­val és a fél­ha­zug­sá­ga­i­val együtt. El­jött az idő, hogy a tel­jes igaz­ság meg­is­me­ré­se te­gyen min­ket sza­bad­dá.