Az idő­köz­ben for­ra­da­lom­má és sza­bad­ság­harc­cá vissza­ne­me­se­dett „nép­fel­ke­lés” év­for­du­ló­já­nak elő­est­éjén sa­ját sort bi­to­ro­lunk az Urá­ni­á­ban: ahogy kész­sé­ges szpon­zor, bőbukszájú ál­la­mi pénz­alap, úgy né­ző se to­long er­re a bo­ron­gós tör­té­nel­mi film­re. Kár pe­dig. Nem mint­ha Mé­szá­ros Már­ta ne ma­rad­na adós a for­ra­da­lom, s azon be­lül Nagy Im­re sze­re­pé­nek be­mu­ta­tá­sá­val. Mert adós ma­rad. Időn­ként be­le­mar a fo­lyam­ba, ki­mar­kol­ja a 23-i es­ti be­széd egy rész­le­tét („Elv­tár­sak!” – in­dít a mi­nisz­ter­el­nök­ké „lett” Nagy Im­re, s a szo­ci­a­lis­ta Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság­ról szó­no­kol, lát­ha­tó­an még fo­gal­ma sincs, mit vár tő­le az őt pajzs­ra eme­lő, tíz éve tit­kon fel­aj­zott nép­ha­rag); lá­tunk még pár koc­kát egy nem­zet­kö­zi saj­tó­be­szél­ge­tés­ből (ahol egy fir­kász ma­gyar po­li­ti­kai zsar­gont jegy­ze­tel, majd an­go­lul kér­dez. Két­szer ke­rül kép­be Andoray Pé­ter hí­zott há­ta jó­vol­tá­ból az archetípusos, ge­rinc­men­tes kom­csi, aki tá­mo­gat, de köz­ben kést is fen.
És ha­mar a ju­gó kö­vet­sé­gen va­gyunk, a Par­la­ment­ből ki­füs­tölt mi­nisz­ter­el­nök az Andrássy út leg­vé­gé­ről, füg­göny mö­gül iszo­nyo­dik a té­ren haj­nal­pa­rá­dé­zó rusz­ki tan­kok 4D-s tech­ni­ká­val föl­idé­zett lát­vá­nyá­tól. Mi­kor per­cek múl­va Snagovba re­pít min­ket a ren­de­ző­nő, azt hisszük, er­ről szól majd a film. Ro­mán ügy­nök­sze­mély­zet­től övez­ve, csa­lád­já­tól fé­lig sze­pa­rál­va él a há­zas­pár, töp­renge­nek, ví­vód­nak, a ha­zul­ról kés­ve ér­ke­ző új­sá­go­kat s az utol­só op­por­tu­nis­ta le­he­tő­ség­ként sza­laj­tott Kulka Já­nos gé­pelt pa­pír­ját szin­te ol­va­sat­la­nul ha­jít­ják el. (Bár be­le­ol­vas­hat­nánk, ugyan mit aján­lott Bu­da­pest, de nem…)
Az­tán a vá­ci bör­tön. Mi­re ide ju­tunk, tud­ha­tó: ez a sza­kasz és a per a film iga­zi tár­gya, a töb­bi csak eset­len elő­tör­té­net. Ha itt kez­dőd­ne, rö­vi­debb len­ne. De több. Fi­nom, hát­bor­zon­ga­tó ké­pek. Sváb­bo­ga­rak a vas­aj­tó mö­gött és előtt. Cser­hal­mi konzseniálisan hoz­za a fel­ol­va­dó, zsi­ge­re­i­ben be­csü­le­tes ávó-or­vost, pe­dig csak per­cei, so­rai van­nak a ka­rak­ter­fej­lesz­tés­re. Nagy Im­re szánnivaló. Sír. Dü­höng. A NOSZF-ot szi­bé­ri­ai fo­goly­tá­bor­ban meg­élt, oda vö­rös­ka­to­na­ként be­csat­la­ko­zott ate­is­ta funk­ci­o­ná­ri­us gyer­mek­ko­ri ima­sza­va­it ke­re­si. El­ső zu­hany­zá­sa­kor, he­tek mocs­ka után a fal sar­ká­ba for­dul­va szin­te szű­köl. Iga­zi ka­ma­ra­szín­pad­dá nö­vesz­ti a be­játsz­ha­tat­lan, szű­kös cel­lát.
A tár­gya­lá­son egy át­szel­le­mült em­bert ta­lá­lunk, aki­re töb­bet sen­ki se te­kint­sen reformkommunistaként. Hős, oldalfüggetlenül sze­ret­he­tő, tisz­te­let­kö­te­les tör­té­nel­mi ikon­ná vált. Egye­te­mes igaz­sá­go­kat mond, formállogikalilag is tisz­ta, fel­épí­tett hely­zet­elem­zést. És nem kér ke­gyel­met. A hi­deg bí­ró Mácsai Pál em­ber­bur­ká­ba köl­tö­zik: tény­leg nem bán­ta­nánk, de mint­ha met­sző ön­ma­gát ad­ná, fre­ne­ti­ku­san.
A vég kö­zel. Más­nap ko­ra reg­gel, a bi­tó­fá­hoz in­dul­va el­ke­se­red­ve ká­rom­ko­dik a mi­nisz­ter­el­nök. S ahogy az ex­hu­má­lás óta tud­juk, élet­te­len lá­bát szö­ges­drót­tal te­ke­rik kör­be, arc­cal le­fe­le for­dít­ják, kát­rány­pa­pír­ba te­ke­rik: va­la­mi pri­mi­tív szek­ta vuduzná így az el­len­val­lás­be­li­e­ket. Per­sze, a párt csak egy mér­he­tet­le­nül pri­mi­tív szek­ta. Rost­ja­i­ban re­meg, kez­det­ben nem is me­ri a bör­tön­ka­pun kí­vül­re föl­del­tet­ni a ha­lot­tat.
(Jan Nowickyről lel­ke­sen hall­ga­tunk.

Aztán a váci börtön. Mire ide jutunk, tudható: ez a szakasz és a per a film igazi tárgya, a többi csak esetlen előtörténet

Dönt­se el a fi­gyel­mes Ol­va­só, ha meg­né­zi majd, hogy e mű­vé­szi ala­kí­tást né­hány nyúl­fark­nyi glorifikáns sor­ral le­tud­ni il­let­len­ség lett vol­na vagy sem.)
Egy ne­vet még nem ír­tunk le. A rossz fo­gú fiumeiét, aki­ről rég lá­tott premierplánokat ka­punk ar­chív par­la­men­ti te­ker­csek­ről. Aki kom­mu­nis­ta gyó­nás­ról vi­gyo­rog, prolihangsúlyokkal, ké­pes, de üres be­széd­del ope­rál. Aki úgy árul­ja el a for­ra­dal­mat, mint sen­ki más. S aki – e film utol­só fel­ira­ta jut­tat­ja eszünk­be – nem 1989. jú­ni­us 16-án, Nagy Im­re több föl­de­lés utá­ni te­me­té­se nap­ján, tör­té­nel­mi te­met­he­tet­len­sé­gé­nek kez­de­tén, nem, csak jú­li­us 9-én hal meg. Posz­tu­musz, bűn­cse­lek­mény hi­á­nyá­ban az­nap men­ti fel le­gyil­kolt­ját a Leg­fel­sőbb Bí­ró­ság.
Ri­asz­tó je­lek közt int nyu­ga­lom­ra, hogy Kreón Mé­szá­ros Már­ta film­jé­ben sem me­ne­kül­het.