Alig fél év alatt 1956 mítoszának klasszikusává vált Csics Gyula forradalmi naplója. A gyönyörű kiállítású könyv önmagában is bejárta volna ezt az utat – ám a napvilágra kerülés története külön érdekes. Érdekes? Lenyűgöző.

Az ehavi folyóirattermésből szemezgetve úgy tűnhet, hogy szerkesztőségünk tagjai saját szimpátiáiktól, személyes ismeretségeiktől vagy a vágyakozva nézett extrém sportok iránti sznobizmustól vezérelve tallóznának a magyar sajtó kincsestárában. És ez a tűnés – posztmodern világunkban szokatlanul – tökéletesen fedi a valódit. Meg az igazat.

Az idei már­ci­us 15-i ki­tün­te­tet­tek lis­tá­ját vé­gig­fut­va elé­ge­det­ten nyug­táz­tuk, hogy egy lo­vag­ke­resz­tecs­ke ere­jé­ig Avar Já­nos is ré­sze­sül­he­tett a Nagy Szociálliberális Tá­bor­tűz me­le­gé­ből.

Ha be­ha­tá­rol­ha­tat­lan fi­a­tal ze­nészt (vagy in­kább ze­ne­mű­vészt) kell meg­ne­vez­ni, a fél szak­ma Beck ne­vét ej­ti ki. A kü­lön­le­ges kar­ri­ert több mint tíz éve, ép­pen egy szte­re­o­tí­pi­ák­ra (egy­szá­mos kö­lyök, majd el­mú­lik) okot adó MTV-slá­ger­rel („I’m a loser, baby…” – em­lék­szünk még?) kezd­te az if­jú, az­tán a kö­vet­ke­ző, Odelay cí­mű (má­ig a leg­jobb) le­me­ze után már­is a rock po­ten­ci­á­lis nagy meg­újí­tó­ját lát­ta ben­ne az ame­ri­kai saj­tó, sőt: az am­csi rocktermékekre rend­sze­rint csak fin­tor­gó Lon­don is el­fo­gad­ta a kü­lönc köly­köt.

A Beat­les utá­ni Lennon min­dent meg­tett azért, hogy a Beat­les­-pa­ra­dig­mán kí­vü­li al­ko­tó­ként is ér­tel­mez­ni le­hes­sen. Er­re volt egy szűk év­ti­ze­de, és jó né­hány esz­kö­ze: vi­lág­bot­rányt kel­tő mon­da­tok, pu­cér nyi­lat­ko­za­tok és, nem mel­les­leg, 4-5 igen ko­moly slá­ger.

Habzsolunk mindent, mi szemnek ingere, finomságokat kínálunk az intellektuális élvezetekre fogékony ínyenceknek: szabadságharc legyen meg térerő. Más nem is kell.

Sas Jó­zsef pusz­ta lé­te­zé­se a Nagy End­re ne­vé­vel fém­jel­zett ma­gyar ka­ba­ré an­ti­té­zi­se. A szí­nész­mes­ter­ség szor­gos ku­bi­ko­sa élet­mű­vé­nek mot­tó­já­ul is vá­laszt­hat­ná az in­ter­na­ci­o­ná­lé vo­nat­ko­zó pas­­szu­sát: sem­mik va­gyunk, s min­den le­szünk.

Ti­zen­hat éve­sen Hód­me­ző­vá­sár­hely­re ki­rán­dul­tam az osz­tály­­lyal. Es­te a fő­té­ren nyom­ták a roc­kot, egy órá­val ko­ráb­ban al­ko­hol ha­tá­sa alatt se hit­tem vol­na, hogy a VM Bandre csá­po­lok majd.

Négy kis­ki­adós stú­dió­al­bum után, há­rom év­vel ez­előtt je­lent meg az ame­ri­kai lánykvartett (mind­an­­nyi­an 1979-es év­já­ra­tú­ak!) el­ső ma­jor ki­adós al­bu­ma. A Spend The Night kor­rekt kis al­bum volt, bár nem az ad­di­gi leg­jobb. Az al­bu­mot kö­rül­ve­vő prof­iz­mus vi­szont is­mert­té tet­te a Donnast ott, ahol sze­re­tik a klas­­szi­kus, autóbanhallgatós, fej­ló­bá­lós rock­ze­nét. Igen, még Eu­ró­pá­ban is.

Mi­e­lőtt va­la­ki rá­kez­di, hogy Sió­fo­kon nincs is szín­ház, el­mon­da­nám, hogy már­pe­dig van. Ugyan­is ép­pen fel­újít­ják a fe­hér­vá­ri Vö­rös­mar­tyt, s a tár­su­lat ezt az időt tá­jo­ló for­má­ci­ók­kal hi­dal­ja át. Choderlos de Laclos ne­ve­ze­tes Ca­sa­no­va-tör­té­ne­te, a Ve­sze­del­mes vi­szo­nyok te­hát a he­lyi művházban ke­rül szín­re. Szap­pan­ope­ra-sztá­rok­kal.