A cuk­rá­szat a leg­ke­mé­nyebb mes­ter­sé­gek egyi­ke, va­la­hol a szén­la­pá­to­lás és a csép­lő­dob­ba va­ló ké­ve­ha­ji­gá­lás kö­zött. A cuk­rá­sza­tot min­den­ki üti: a gyö­kér női ma­ga­zi­nok, mert va­la­mi­lyen fo­gyó­kú­ra­tip­pet el kell ad­ni; a tisz­ti­or­vo­si szol­gá­lat, mert a to­jás­mo­só me­den­ce szé­lén nem a meg­fe­le­lő sor­rend­ben van­nak a szi­va­csok; meg hát az APEH, az APEH. Pró­bál­juk ki: ami­kor fa­gyit ké­rünk, Ör­kény egy­per­ce­se nyo­mán, bi­zo­nyos nonchalance-szal a han­gunk­ban az eper és a cso­ki kö­zé fűz­zük be, hogy hácécépé. Fan­tasz­ti­kus vál­to­zást fo­gunk ta­pasz­tal­ni, vagy kö­jál-el­len­őr­nek néz­nek min­ket, és a cég ven­dé­gei le­szünk, vagy orrbavágnak és ki­ha­jí­ta­nak. Ezen­fe­lül a cuk­rá­szat a leg­ér­zé­ke­nyebb a kon­junk­tu­rá­lis vál­to­zá­sok­ra: hi­szen ha szi­go­rod­nak az idők, elő­ször a va­sár­nap dél­utá­ni kré­mes­ről mon­dunk le, míg a Julianus gyo­mor­ke­se­rű vagy a Nép­sport az utol­já­ra fel­adott had­ál­lás­ok kö­zött van. E kö­rül­mé­nyek­kel a cuk­rász mind tisz­tá­ban van. A cuk­rász, mon­dom, az iga­zi. Nem az, aki a nagykertől ve­szi a pa­ku­ra-ala­pú mar­ga­rin­nal ki­ke­vert, Hit­ler-sza­lon­ná­val töl­tött lin­zert, ha­nem ma­ga süt, re­cept­jei van­nak, is­ko­lá­ja és ta­nít­vá­nyai. És tud­ja, mi az, hogy tej­szín. A cuk­rász ir­tó­za­to­san ko­rán kel: csa­lá­dunk egyik nagy­ja, ne­kem pél­da­ké­pem, 1938-ban Ara­don, inas­ként meg­szok­ta, hogy négy­kor kell kel­ni, mert be kell ke­ver­ni a tész­tát, a kré­me­ket, meg az em­ber kü­lön­ben is kap két nagy maf­lást, ha eset­leg nem vol­na ked­ve. Meg a ve­zér­igaz­ga­tó úrék­nak kell a búr­kif­li reg­ge­li­re. Pont. És az­tán ez a né­gyes ke­lés meg­ma­radt, pe­dig lett bolt, üzem, biz­tos eg­zisz­ten­cia: ezt el­kö­te­le­zett­ség­nek, a ven­dég meg­be­csü­lé­sé­nek meg pol­gá­ri ethosznak hív­ják. Csa­lá­dunk­ban más cuk­rá­szok is van­nak, va­la­hogy így ala­kult. A nagy­né­ném és a nagy­bá­tyám pél­dá­ul: ha a „pol­gár” szót hal­lom, min­dig rá­juk gon­do­lok. Ők az iga­zi­ak. Kö­te­les­ség, fe­gye­lem, szor­ga­lom, az élet ra­ci­o­ná­lis ter­vez­he­tő­sé­gé­be ve­tett tör­he­tet­len hit. En­nek az or­szág­nak sok cuk­rász ké­ne. Is­me­rek gaz­fic­kó cuk­rászt is, de ő tör­pe mi­no­ri­tás, eb­ben biz­tos va­gyok. A cuk­rá­szok nagy­sze­rű em­be­rek, és nincs egy­sze­rű so­ruk. Ha min­den meg­van: az üz­le­tet si­ke­rül a víz fe­lett tar­ta­ni, ki tud­ják cse­lez­ni mind­azon hi­va­ta­lo­kat, ame­lyek a tönk­re­té­tel­ük­re jöt­tek lét­re, meg­bíz­ha­tó al­kal­ma­zot­ta­kat si­ke­rült ta­lál­ni, még min­dig ott van a leg­na­gyobb is­me­ret­len, a ven­dég. Ki hin­né ugyan­is, hogy a cuk­rá­szok nagy el­len­fe­le pél­dá­ul a nyá­ri me­leg: a ven­dég ugyan­is ilyen­kor a strand­ra tó­dul és nem vá­sá­rol.
Ezen­fe­lül a ma­gyar­ság sö­té­teb­bik ol­da­lá­nak meg­is­me­ré­sé­re há­rom mód kí­nál­ko­zik ma­nap­ság. 1. Néz­zük húsz per­cig a Clark Ádám té­ri kör­for­ga­lom tör­té­né­se­it. 2. Dél­után ne­gyed és há­rom­ne­gyed öt kö­zött igye­kez­zünk be­le­hall­gat­ni a kor­mány­hi­va­tal­ok­ból ki­raj­zó né­pes­ség ma­gán­be­szél­ge­té­se­i­be a Kos­suth té­ri met­ró­meg­ál­ló­ban. 3. Egy fel­ka­pot­tabb cuk­rász­dá­ban kér­jük el azt a fo­tó­al­bu­mot, amely az ed­dig meg­ren­delt tor­ta­dí­szek fény­ké­pe­it tar­tal­maz­za. Ron­da dol­go­kat lá­tunk majd. Mar­ci­pán­ból for­má­zott sö­rös­üve­ge­ket, vér­ző fog­gyö­ke­re­ket, mez­te­len nő­ket, hen­tes­bár­do­kat il­let­ve hab­csók­macs­ká­kat: eze­ket kí­ván­ja je­len­leg a ma­gyar nem­zet. Ve­szé­lyes még a fruszt­rált tan­erők­kel fel­vo­nu­ló osz­tály­ki­rán­du­lók csa­pa­ta és a kivagyi el­me­be­te­gek ré­te­ge is („Ugye ma­guk csak az oszt­rá­ko­kat sze­re­tik ki­szol­gál­ni?”). Le­gyünk azon­ban mél­tá­nyo­sak: a rossz íz­lé­sé­vel/mo­do­rá­val kér­ke­dő né­pes­ség min­dig fel­tű­nőbb, mint a tár­sa­dal­mi nor­má­kat res­pek­tá­ló lé­nyek tö­me­ge.
A cuk­rász­da ép­pen nél­kü­löz­he­tő­sé­ge mi­att nél­kü­löz­he­tet­len a nor­má­lis élet­hez. Meg tud­ja mon­da­ni va­la­ki, mi­re jó az új­ság­ke­ret? A fog­pisz­ká­ló? A krump-lipucoló? A könyv­jel­ző? Egy­ál­ta­lán: a fo­lyó­irat, a szi­var, a fe­hér­bo­ros po­hár, a sajt­kés, a nyak­ken­dő, a szo­ba­inas vagy a vá­szon­szal­vé­ta? Mi tör­tén­ne, ha el­hagy­nánk őket, vagy kur­ren­sebb, egy­sze­rűbb tár­gyak­kal se­gí­te­nénk a fon­to­sabb élet­funk­ci­ó­kat? Egy kés­sel le­het pél­dá­ul en­ni, fo­gat pisz­kál­ni, krump­lit há­moz­ni, s ha jól be­le­vág­juk az aj­tó­ba, a ka­bá­tot is rá le­het akasz­ta­ni. És né­ha az ol­va­sás he­lyett is meg­te­szi. Még­sem mond­juk azt, hogy a fen­ti tár­gyak ha­szon­ta­la­nok vagy az élet ci­vi­li­zál­tabb for­má­já­hoz szük­ség­te­le­nek. A va­sár­nap dél­utá­ni csen­des szem­lé­lő­dés egy cuk­rász­dá­ban, mi­köz­ben vil­lánk alatt hal­kan rop­pan a do­bos­tor­ta cu­kor­pán­cél­ja, és a ká­vé­gép­ből má­mo­rí­tó il­la­tok száll­nak: mint egy ima a csa­ta előtt. Más­nap hét­fő, ak­kor le­csap­juk a si­sak­ros­télyt és szét­ütünk a po­gá­nyok kö­zött. De ad­dig még egy­szer el­me­rü­lünk mind­ab­ban, ami­ért úgy gon­dol­juk, ér­de­mes küz­de­ni. S mi le­gyen a jel­sza­vunk? Ta­lán egy.
Puncs­tor­tát ne.