Az inf­rast­ruk­tu­rá­lis fej­lesz­té­sek, a bank­rend­szer vagy ép­pen a bün­te­tő­jo­gi sza­bá­lyo­zás elő­ké­szí­té­se so­rán fi­gye­lem­re mél­tó eu­ró­pai tá­jé­ko­zott­ság­ról és kez­de­mé­nye­ző­kés­zség­ről tett ta­nú­bi­zony­sá­got.
Egy köz­is­mert hi­e­del­met min­den­kép­pen el kell osz­lat­nunk: mint ar­ra már tár­sa­da­lom­tör­té­né­szek rá­mu­tat­tak, hi­ba len­ne a ko­ra­be­li ma­gyar köz­igaz­ga­tás­ban egy­faj­ta dzsent­ri re­zer­vá­tu­mot lát­ni. Egy­részt a ma­gyar ál­lam­igaz­ga­tás mes­­sze nem ren­del­ke­zett ak­ko­ra ka­pa­ci­tás­sal, hogy az 1860 után tönk­re­ment bir­to­kos osz­tály tag­ja­it mind fel tud­ta vol­na szip­pan­ta­ni, mun­kát csak tö­re­dé­kük ta­lált itt. Más­fe­lől egyes mi­nisz­té­ri­u­mok sze­mé­lyi ál­lo­má­nyá­nak elem­zé­se is mu­tat­ja, hogy bár a dzsent­ri ré­teg ará­nya szem­be­tű­nő, ko­ránt­sem csak be­lő­lük ke­rült ki az ap­pa­rá­tus. Gon­dol­junk ar­ra, hogy az if­jú Jászi Osz­kár is a föld­mű­ve­lés­ügyi mi­nisz­té­ri­um fo­gal­ma­zó­ja­ként kezd­te szak­mai pá­lyá­ját. Az em­lí­tett ha­té­kony­ság kü­lö­nö­sen szem­be­öt­lő ak­kor, ha tud­juk, hogy egy ko­ra­be­li mi­nisz­té­ri­um jó eset­ben 120-180 mun­ka­tár­sat fog­lal­koz­ta­tott, s a kor­ban nem volt pél­dá­ul kü­lön tár­cá­ja az egész­ség­ügy­nek, az ipar-, vagy a köz­le­ke­dés­ügy­nek. Mo­dern tör­té­ne­ti ér­té­ke­lé­sek hí­ján ugyan­ak­kor né­mi­leg ta­nács­ta­lan az utó­kor a vár­me­gyei köz­igaz­ga­tás meg­íté­lé­sé­ben. A du­a­liz­mus ko­rá­nak egyik köz­pon­ti vi­ta­té­má­ja volt a vár­me­gye ál­la­mo­sí­tá­sa, ame­lyet el­ső­sor­ban a sza­bad­el­vű kor­mány­párt­ok szor­gal­maz­tak, míg a füg­get­len­sé­gi el­len­zék nagy­részt op­po­nál­ta, mert tar­tott a kor­mány­zat el­len­sú­lya­i­nak el­tű­né­sé­től. Az bi­zo­nyos, hogy a po­zí­ció­fél­tés vagy ép­pen a nem­ze­ti­sé­gi moz­gal­mak­kal foly­ta­tott ál­lan­dó küz­de­lem nem hasz­nált a he­lyi ügy­in­té­zés in­no­va­tív, nyi­tott vo­ná­sa­i­ meg­erő­sí­té­sé­nek.

El­ső; bizantinus kor­szak
Bár az UFi ol­va­sói tud­ják, hogy la­punk élen jár a Tri­a­non-szindró­ma le­küz­dé­sé­ben, hi­á­ba­va­ló len­ne ta­gad­ni, hogy a ma­gyar köz­igaz­ga­tás szem­lé­le­té­ben dön­tő sze­rep ju­tott a bé­ke­dik­tá­tum­nak. El­ső­sor­ban azért, mert a har­ma­dá­ra zsu­go­ro­dott or­szág­ba arány­ta­la­nul nagy szám­ban ke­rül­tek köz­hi­va­tal­nok­ok. Az el­sza­kí­tott te­rü­le­tek­ről a hú­szas évek kö­ze­pé­ig el­me­ne­kült 320-340 ezer sze­mély dön­tő több­sé­ge olyan ál­la­mi vagy me­gyei hi­va­tal­nok volt (vas­utas­tól a pos­tá­son át a szol­ga­bí­ró­ig és a ka­to­na­tisz­tig), aki­nek esé­lye sem volt ar­ra, hogy ál­lást ta­lál­jon az egyéb­ként is sú­lyos vál­ság­gal küz­dő ma­gán­szfé­rá­ban – igaz, er­re a kép­zett­sé­ge sem volt min­dig meg­fe­le­lő. Egy ré­szük ugyan he­lyet ta­lált az arány­ta­la­nul fel­duz­zasz­tott ál­la­mi és me­gyei köz­igaz­ga­tá­si ap­pa­rá­tus­ban (hely­ze­tük csak a nép­szö­vet­sé­gi köl­csön fel­té­te­lé­ül sza­bott kar­csú­sí­tás – bé­lis­tá­zás – nyo­mán ren­dült meg), de a több­ség a stá­tusz- és presz­tízs­vesz­te­ség mi­att a két há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban jó ala­nya volt bár­mely –azért el­ső­sor­ban jobb­ol­da­li szí­ne­ze­tű – ra­di­ká­lis po­li­ti­kai kö­ve­te­lés­nek. Azok, akik ko­ráb­bi ál­lá­suk­hoz ha­son­ló mun­ká­hoz ju­tot­tak, az át­élt tra­u­mák (1918–1920) vagy az ápo­ro­dott ma­gyar­or­szá­gi köz­ál­la­pot­ok mi­att ke­vés­sé haj­lot­tak a szo­ci­á­li­san ér­zé­keny, az ügy­fél szem­pont­ja­it fi­gye­lem­be ve­vő, gyors ügy­in­té­zés­re. A kor ter­mel­te ki a ma­gyar hi­va­ta­li nyel­ve­zet el­ső bizantinus kor­sza­kát, a meg­szó­lí­tá­sok hi­he­tet­len szö­ve­vé­nyét, mu­tat­ta fel a szo­ci­á­lis hierarchizáltság min­de­nütt je­len­lé­vő nyo­ma­it. Egy-egy kéz­be­vett ak­ta út­ját vé­gig­kö­vet­ve lát­ha­tó, hogy ak­ko­ri­ban volt idő min­den­re, s bár a vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek min­dig gya­nú­sak, tö­me­ge­sen ta­lál­ko­zunk ben­nük a büdösparasztozó vagy ép­pen úr­hat­nám köz­tiszt­vi­se­lő fi­gu­rá­já­val. Hoz­zá kell ten­nünk, hogy a nyolc­órás mun­ka­idő­ért foly­ta­tott harc ak­kor már győ­zött a ma­gyar bü­rók vi­lá­gá­ban. A hi­va­ta­li se­géd­sze­mély­zet fe­lett ál­ló köz­tiszt­vi­se­lő ki­lenc-tíz kö­rül járt be mun­ka­he­lyé­re, egy­kor en­ni ment vagy egye­ne­sen ha­za­ug­rott ebé­del­ni, ahol még szu­nyó­kált is egy ke­ve­set ét­ke­zés után. Há­rom után vis­­sza­ment a hi­va­tal­ba, s jó eset­ben ha­tig ott volt. Igaz, szom­ba­ton is dol­goz­nia kel­lett.

A ver­seny ki­ik­ta­tá­sa
A ma­gán­szfé­rá­nak vi­szont ré­szint a ver­seny­ből és a fo­gyasz­tók­ból kel­lett meg­él­nie. Ezért az ele­in­te ki­csiny szol­gál­ta­tó szek­tor il­let­ve pél­dá­ul a bank­szfé­ra kény­te­len volt al­kal­maz­kod­ni a kö­zön­ség igé­nye­i­hez. A ma­gyar szép­iro­da­lom­ban oly sok­szor meg­raj­zolt hi­tel­be vá­sár­lás vagy ép­pen a ki­fu­tó­fi­úk al­kal­ma­zá­sa tü­ne­tei en­nek a ve­vő­meg­tar­tó, ügyfélcent- rikus üz­let­po­li­ti­ká­nak. Az 1945 után be­ren­dez­ke­dő kom­mu­nis­ta ha­ta­lom, mi­köz­ben több hul­lám­ban tisz­to­ga­tott az ál­la­mi köz­hi­va­tal­ok­ban, a szol­gál­ta­tó szfé­ra és a ke­res­ke­de­lem ál­la­mi kéz­be vé­te­lé­vel, a ver­seny ki­ik­ta­tá­sá­val gon­dos­ko­dott ar­ról, hogy en­nek a szem­lé­let­nek nyo­ma se ma­rad­jon. A he­lyi köz­igaz­ga­tást – és rend­kí­vül sok eset­ben az ál­la­mit is – olyan em­be­rek vet­ték kéz­be és mű­köd­tet­ték, akik mind kép­zett­sé­gük­nél, mind ma­guk­kal ho­zott min­tá­ik­nál (hi­szen ad­dig eset­leg csak ot­rom­ba jegy­zők­kel vagy le­ven­te­ok­ta­tók­kal ta­lál­koz­tak) fog­va al­kal­mat­la­nok vol­tak a rá­juk tes­tált fel­adat ha­té­kony el­lá­tá­sá­ra. E kont­ra­sze­lek­tált kor­szak örök­sé­ge mind a mai na­pig ve­lünk van.

Az egyik nagy ál­la­mi hi­va­ta­lunk a sok pén­zért be­szer­zett ik­ta­tó­prog­ra­mot az­zal ha­ran­goz­ta be dol­go­zó­i­nak, hogy in­nen­től nem lesz pa­pír, min­den­ki intraneten kap min­dent

En­­nyit a ma­gyar nem­ze­ti hi­va­tal­tör­té­net tör­té­ne­ti ala­po­zott­sá­gá­ról. Néz­zük az on­to­ló­gi­ai prob­lé­má­kat. Ezek igen szá­mo­san van­nak, fel sem tud­juk so­rol­ni őket. Az ava­tat­lan szem­lé­lő is el­ső­re meg­ál­la­pít­hat­ja, hogy a ma­gyar köz­igaz­ga­tás, és ve­le im­már, saj­nos a szol­gál­ta­tó szek­tor mű­kö­dé­se is: út­köz­ben van. Fél­úton a tel­je­sen ma­nu­á­lis, cetlialapú adat­rög­zí­tés és a szá­mí­tó­gé­pe­sí­tett­ség kö­zött. A két szisz­té­ma kö­zött van át­já­rás: az át­já­rót Ma­ri­ká­nak hív­ják. Eset­leg Emminek vagy Jo­li­ká­nak. Ne­ki még 1964-ben Kon­koly bá­csi ta­ní­tot­ta be a kar­to­té­kok ke­ze­lé­sét, és olyan jól meg­ta­ní­tot­ta, hogy mai na­pig ő tud­ja a leg­job­ban. Ma­ri­ka (vagy Emmi vagy Jo­li­ka) már nyug­díj­ban van ugyan, de vis­­sza­jár dol­goz­ni, mert nél­kü­löz­he­tet­len, és sa­já­tos mo­do­ra mi­att nem tu­dott ta­nít­vá­nyo­kat ne­vel­ni ma­ga mel­lett. Ezért ha el­kap­ja őt az inf­lu­en­za, ak­kor áll az ügy­in­té­zés, a kol­lé­ga­nők nagy­da­rab, lát­szó­lag tel­je­sen ren­det­len­ség­be sül­­lyedt Dexion-Salgó polc­rend­sze­rek­re mu­to­gat­nak, és né­ha el­ke­se­re­det­ten pró­bál­nak elő­rán­ci­gál­ni egy ak­ta­cso­mót.

Nem csak Ma­ri­ka
Ugyan­ak­kor ne ken­jünk min­dent Ma­ri­ká­ra: az ügy­in­té­ző szak­mák­hoz el­en­ged­he­tet­len kép­zés­nek ma is van­nak ko­moly hi­á­nyos­sá­gai, de húsz év­vel ez­előtt nagy­já­ból ugyan­azt ta­ní­tot­ták, mint 1902-ben. Egy ma öt­ven­éves ügy­in­té­ző­nek em­ber­fe­let­ti erő­fe­szí­tés­be ke­rült meg­ta­nul­ni a szá­mí­tó­gép leg­alább szö­veg­szer­kesz­té­si szin­tű hasz­ná­la­tát a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén. En­nél to­vább lép­ni bi­o­ló­gi­a­i­lag le­he­tet­len. Ezt nem az ok­ta­lan ge­ne­rá­ci­ós árok­ásó in­du­lat mon­dat­ja ve­lünk, az em­bert a te­rem­tés így konst­ru­ál­ta. Az egyik nagy ál­la­mi hi­va­ta­lunk a sok pén­zért be­szer­zett ik­ta­tó­prog­ra­mot az­zal ha­ran­goz­ta be dol­go­zó­i­nak, hogy in­nen­től nem lesz pa­pír, min­den­ki intraneten kap min­dent, ott zaj­lik majd az ügy­in­té­zés. Az ered­mény: a pa­pír ma­radt („én sze­re­tem kéz­be ven­ni a dol­go­kat”), a fo­lyo­sói for­ga­lom meg­nőtt – min­den­ki ah­hoz a kol­lé­gá­hoz sza­lad­gál, aki ért a gép­hez. Tu­dunk olyan tit­kár­nő­ről eb­ben az or­szág­ban, nem is akár­hol, aki az el­múlt tíz év­ben egyet­len le­ve­let sem men­tett el: le­gé­pel­te a szö­ve­get, ki­nyom­tat­ta, majd gon­do­san ki­tö­röl­te a szá­mí­tó­gép­ből. To­vább­kép­zés­re nincs pénz, igény, kedv. Igaz­ság­ta­la­nok len­nénk azon­ban, ha azt ál­lí­ta­nánk: a szol­gál­ta­tó szek­tor egy ré­sze és az ál­lam­igaz­ga­tás azért mű­kö­dés­kép­te­len, mert ele­ve mű­kö­dés­kép­te­len­nek ren­del­tet­tek. Te­vé­keny­sé­gük nem füg­get­len a kö­zeg­től. A ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok je­len­tős szá­za­lé­ka kép­te­len ki­töl­te­ni egy A/4-es for­ma­nyom­tat­ványt, mond­juk a víz­óra-át­írás­ról, al­kal­mat­lan egy ban­ki ügy­fél­irá­nyí­tó rend­szer jel­zé­se­i­nek ér­tel­me­zé­sé­re vagy a kul­tu­rált prob­lé­ma­meg­ol­dás­ra.
Gyors elem­zé­sünk sze­rint a mű­kö­dés­kép­te­len­ség alapoka még­sem az, hogy a rend­szer­nek szám­ta­lan, kü­lön­bö­ző elvárásho-rizonttal ren­del­ke­ző egyént kell ki­szol­gál­nia. Han­goz­zék bár­mi­lyen meg­le­pő­en, a gond: a bi­zal­mat­lan­ság. A nagy­bank­ok­tól kezd­ve az ön­kor­mány­zat­okon át a köz­üze­mi vál­la­la­tok ügy­fél­szol­gá­la­tá­ig sok he­lyütt mű­köd­nek to­ta­li­tá­ri­us ref­le­xek. Nem gon­dol­ha­tunk más­ra, ami­kor az iga­zo­lá­sok, fel­adó­ve­vé­nyek, fény­má­so­lat­ok, hi­te­les for­dí­tá­sok hal­mát ci­pel­jük ma­gunk­kal. A hi­va­tal/cég nem­csak ben­nünk, ügy­fe­le­i­ben nem bí­zik meg; hisz lát­szik, hogy a sze­münk sem áll jól, ezt mi is meg­ért­jük.

Nem bír­ják egy­mást?
A hi­va­ta­lok azon­ban egy­más­sal is bi­zal­mat­la­nok, sőt, egy adott hi­va­tal mun­ka­tár­sai egy­más­sal szem­ben is. „Ezt ad­ták ma­gá­nak? Hát er­re én nem utal­ha­tok!” (Nem is er­re ké­ne, de mind­egy is, hagy­juk.) „Ak­kor ros­­szul mond­ták” vagy „Ez ne­kem így nem elég”. „Most ve­gye el a csek­ket, fi­zes­se be, az­tán jöj­jön visz­­sza”; ha jók va­gyunk, ak­kor eset­leg: „Nem kell sorbaállnia”. Mi­nél több pa­pír, mi­nél több pe­csét, az a nye­rő: Bi­zánc­ban élünk. Emel­lett el­tör­pül az, hogy az ügy­fél­szol­gá­la­tok al­kal­ma­zot­ta­i­nak egy ré­sze tap­ló. Igaz, ők is túl­haj­szol­tak, ke­ve­sen van­nak és ezért úgy gon­dol­ják, hogy jo­guk van meg­aláz­ni a be­té­rő­ket. És ez alól nem ki­vé­tel a ma­gán­szfé­ra sem: a mo­bil­szol­gál­ta­tók is lát­ha­tó­an ar­ra tö­re­ked­nek, hogy ügy­fél­szol­gá­la­ta­i­kon egy­szer­re ne le­gyen több há­rom ügy­fél­nél: tes­sék meg­néz­ni a he­lyi­sé­gek mé­re­tét és a szé­kek szá­mát bár­me­lyik plázában. Vagy gon­dol­junk egyes nagy szol­gál­ta­tók tö­ké­le­te­sen tör­vény­te­len sze­mé­lyi iga­zol­vány-má­so­lá­si igé­nye­i­re. Ha prob­lé­más eset va­gyunk, nem fé­rünk be­le a poszt­ká­dá­ri sé­má­ba: kül­föld­ön vol­tunk és nem vet­tünk át egy le­ve­let, interneten akar­nánk pénzt utal­ni (az­az nem len­ne fel­adó­ve­vény, ah), nincs ott­ho­ni fix te­le­fo­nunk vagy csak egy­sze­rű­en nem va­gyunk haj­lan­dók meg­osz­ta­ni jö­ve­te­lünk okát egy tel­je­sen szedált por­tás­sal. Szá­mít­sunk te­hát a szank­ci­ók­ra, ha utaz­ga­tunk, internetünk van, meg nagy po­fánk: gaz­dag kis kö­csö­gök va­gyunk, aki­kért nem kár. És le­he­tő­leg ne áll­jon ne­künk olyan na­gyon fel­jebb. Épp ez az: meg­le­het, hogy un­dok va­ran­gyok va­gyunk, sok pénz­zel a bő­rünk alatt, de ugyan­az jár ne­künk, mint a fruszt­rált po­fá­nak a pult má­sik ol­da­lán. A jog­egyen­lő­ség ami­att len­ne fon­tos, mert éle­tünk vé­gé­ig nem játsz­hat­juk a jólnevelt egye­te­mis­tát, meg a ro­kon­szen­ves, haj­szolt, fi­a­tal apu­kát, el­jö­het olyan kor, ami­kor tenyérbemászó, ko­pa­szo­dó kö­zép­ko­rú­ak le­szünk, már nem ala­poz­ha­tunk a sármunkra, a jo­ga­ink­hoz meg a mél­tó­sá­gunk­hoz még­is ra­gasz­kod­nánk, az­zal az át­lát­szó érv­vel, hogy az jár ne­künk.
Eb­ben az el­cse­szett ke­let-eu­ró­pai ka­pi­ta­liz­mus­ban a ke­vés ígé­re­tes je­len­ség pe­dig ép­pen az uta­zás­hoz, az internethez meg a tö­meg­kom­mu­ni­ká­ci­ó­hoz kö­tő­dik. A Matáv min­den mes­ter­ke­dé­se el­le­né­re (men­­nyi­be is ke­rül a szélessáv Ma­gyar­or­szá­gon és Né­met­or­szág­ban, he?) sok ér­tel­mes dol­got le­het csi­nál­ni az interneten, a hon­fog­la­ló­zá­son kí­vül is. Biz­to­sí­tót le­het vál­ta­ni pél­dá­ul, ha ugyan ré­gi biz­to­sí­tónk nem olyan te­tű, hogy le­ta­gad­ja a be­ér­ke­zett fel­mon­dó­le­ve­let. (Ami azért is na­gyon fá­jó, mert a ré­git Szö­vet­ség­nek hív­ják. Vicc.) De még­is, haj­rá biz­to­sí­tá­si bró­ke­rek! Az internetes ár­ve­ré­si por­tál, a Vatera az el­múlt év­ben meg­több­szö­röz­te for­gal­mát; ér­de­mes el­lá­to­gat­ni oda, az az új vi­lág hír­nö­ke: egy szol­gál­ta­tás, amely min­den bé­na­sá­ga el­le­né­re alap­ve­tő­en a bi­za­lom­ra épül. A mo­bil­te­le­fon de­mok­ra­ti­zál­ta a tö­meg­kom­mu­ni­ká­ci­ót, a fa­pa­dos lé­gi­tár­sa­ság­ok meg a re­pü­lést, és ta­lán ez az egyet­len te­rü­let, ahol a ver­senyt nem for­dí­tot­ták sa­ját el­len­té­té­be.
Sok idő fog el­tel­ni ad­dig, míg egy él­he­tőbb or­szág lesz fe­lénk, el­jö­ve­tel­ét már meg sem ér­jük ta­lán. De előt­te le­gyünk egy ki­csit bor­zal­mas vén­em­be­rek, a Muppets-show el­ső pá­ho­lyá­ból. Mert meg­ér­dem­lik.
Az a baj.