El­ső lé­pés: or­vo­si al­kal­mas­sá­gi vizs­gá­lat. M. el­ment hát a há­zi­or­vo­sá­hoz. Ott ka­pott egy kis csé­szét, más­nap reg­gel vis­­sza a gő­zöl­gő reg­ge­li fá­radt olaj­jal, majd egy kis lá­tás­vizs­gá­lat, utá­na ru­tin­kér­dé­sek. Rákövetkező nap el­ké­szült a la­bor is. Ek­kor már har­mad­já­ra járt a há­zi­or­vos­nál, de M. nem csüg­gedt, hisz tud­ta, hogy min­den kez­det ne­héz. Vég­re kész lett az al­kal­mas­sá­gi. Hogy a to­váb­bi lé­pé­se­ket meg­tu­da­kol­ja, M. vis­­sza­má­szott a vi­lág­há­ló­ra, ki­ke­res­te a lak­he­lye sze­rin­ti il­le­té­kes ok­mány­iro­dát. Nagy öröm, az ok­mány­iro­da hon­lap­ja azt ír­ja: nincs vá­ra­ko­zás, ha elő­re egyez­te­tett idő­pont­ban ér­ke­zik. M. sze­me csil­lo­gott a bol­dog­ság­tól. Nem kell sza­bad­na­pot ki­ven­nie, ha reg­gel nyolc­ra be­je­lent­ke­zik, egy csöp­pet kés­ve kilencre be­ér a mun­ka­he­lyé­re. Az ok­mány­iro­da nyitvatartása egyéb­ként egy meg­fejt­he­tet­len kód sze­rint ala­kul: kedd, csü­tör­tök, pén­tek 8-12, hét­fő 13-17, szer­da 8-11.45 és 12.30-15.30. M., mint a leg­több mun­ka­vál­la­ló 8-tól 17-ig dol­go­zik. Te­hát az ok­mány­iro­da nyitvatartásának és M. sza­bad­ide­jé­nek kö­zös hal­ma­za nullhalmaz. Te­le­fo­nál az ok­mány­iro­dá­ra, meg­kér­de­zi, mit is kell még vin­ni. A vá­laszt gé­pi­e­sen da­rál­ja egy amúgy ked­ves han­gú hölgy: „kell a sze­mé­lyi, a le­járt jo­go­sít­vány, az or­vo­si al­kal­mas­sá­gi és 4000 Ft ok­mány­bé­lyeg, amit a kö­zel­ben lé­vő pos­ta­hi­va­tal­ban meg­ve­het”. M. jel­zi a ked­ves han­gú hölgy­nek, hogy ak­kor ő M., akit M-nek hív­nak, va­la­me­lyik reg­gel nyolc­órás idő­pon­tot le­stop­pol­ná. „Á, az tel­je­sen fö­lös­le­ges, nem szok­tak so­kan len­ni”. M. már ér­zi a vesz­tét, de nem akar ud­va­ri­at­lan len­ni, nem erős­kö­dik to­vább, csak hal­kan meg­jegy­zi, hogy ak­kor hol­nap reg­gel ő (az­az M.) és a köz­igaz­ga­tás vég­re egy­más­ra ta­lál­nak. An­nak rend­je és mód­ja sze­rint M. reg­gel 7.48 perc­kor ki­lép a la­kás­ból és az ok­mány­iro­da, il­let­ve az ok­mány­iro­da mel­let­ti pos­ta­hi­va­tal fe­lé ve­szi az irányt, hogy leg­elő­ször is az ok­mány­bé­lye­ge­ket be­sze­rez­ze. 8.02-kor meg­ér­ke­zik a pos­tá­hoz. Nyit­ná az aj­tót, de hir­te­len meg­tor­pan, majd hi­deg ve­rej­ték­csep­pek gör­dül­nek le a há­tán. A pos­ta csak 8.30-kor nyit. A leg­kö­ze­leb­bi pos­ta kö­rül­be­lül ti­zen­öt perc­nyi já­ró­föld­re van. Nincs ér­tel­me el­men­ni odá­ig, idő­ben ugyan­ott len­ne. M. te­hát nem te­het mást, tü­rel­me­sen vá­ra­ko­zik, míg a pos­ta ki­nyit. Pos­ta ki­nyit. M. meg­ve­szi az ok­mány­bé­lye­ge­ket mind­össze ti­zen­öt perc alatt. Ahol ugyan­is az ok­mány­bé­lyeg kap­ha­tó, ott nem le­het kár­tyá­val fi­zet­ni, ezért előbb egy má­sik ab­lak­nál ki kell ven­ni a pénzt, majd a má­sik ab­lak­nál a ki­vett pénzt vissza­ad­ni és meg­kap­ni ér­te az ok­mány­bé­lye­get. Hő­sünk, M. 8.47-kor be­lép vég­re az ok­mány­iro­dá­ba. Rög­tön egy rö­vid uj­jú fe­hér in­ges, szür­ke kö­tött mel­lé­nyes pisz­toly­tás­kás biz­ton­sá­gi őr áll­ja út­ját: „Helló, mit sze­ret­nél?” „Én ké­rem, egy új jo­go­sít­ványt.” – vá­la­szol­ja M. „Ok­mány­bé­lyeg meg­van?” – kér­de­zi az őr. „Per­sze” – fe­le­li M. „Húz­zál egy sor­szá­mot és majd az ötös ab­lak­hoz hív­nak!”. M. min­dent meg­tesz, amit az őr mond. A kis pa­pí­ro­son egy sor­szám, va­la­mint még va­la­mi. Az, hogy a vá­ra­ko­zók szá­ma: 6. M. re­zig­nál­tan ve­szi tu­do­má­sul. Te­le­fo­nál a mun­ka­he­lyé­re, hogy nem fog idő­ben be­ér­ni. Le­ül és vár. El­ol­vas­sa az ön­kor­mány­zat hi­va­ta­los köz­lö­nyét, majd fel­áll, fel-alá jár­kál. Min­den ki­ra­gasz­tott hir­de­tést el­ol­vas. Egy­re ide­ge­sebb. 9.48.: M. sor­ra ke­rül. Az ügy­in­té­ző el­ső kér­dé­se. „Csi­nál­tak már fény­ké­pet ön­ről az egyes ab­lak­nál?” „Nem, ezt sen­ki nem mond­ta” – fe­le­li M. „Jó, ak­kor men­jen át az egyes ab­lak­hoz és csi­nál­tas­son fény­ké­pet!” – uta­sít­ja M-et az ügy­in­té­ző. A fény­kép el­ké­szül, de el­te­lik újabb ne­gyed­óra. M. vis­­sza­megy az ötös pult­hoz. Is­mét vár, mert köz­ben egy újabb ügy­fél­nek in­téz­nek ügyet. Majd az újabb ügy­fél is el­megy. M. hir­te­len a pult­hoz ug­rik. Most már biz­tos, hogy ő kö­vet­ke­zik – gon­dol­ja. De nem. Az ügy­in­té­ző fel­pat­tan és el­vi­har­zik. Tíz perc múl­va vissza­jön és szó­lít­ja M-et, majd ked­ve­sen hoz­zá­te­szi: „El­né­zé­sét ké­rem, de mu­száj volt ki­men­nem egy ci­gi­re, reg­gel nyolc óta itt ülök.” „Én is!” – te­szi hoz­zá ma­gá­ban M. Han­go­san nem mer­né mon­da­ni, mert fél, hogy el­vesz­te­né a las­san két és fél órá­ja áhí­tott po­zí­ci­ó­ját. Öt perc ügy­in­té­zés, há­rom alá­írás és már lát­szik a fény az alag­út vé­gén. „Hét-tíz nap és ki­küld­jük Ön­nek pos­tán az el­ké­szült jo­go­sít­ványt” – mond­ja zá­rás­ként, az amúgy na­gyon ked­ves ügy­in­té­ző. „Jaj csak azt ne! In­kább be­jö­vök ér­te, ugyan­is a pos­tás ed­dig még so­ha nem hoz­ta ki az aján­lott le­ve­let. A fő­pos­ta meg pont fél­órá­nyi­ra van a la­ká­som­tól.” „Rend­ben, ak­kor tíz nap múl­va jöj­jön be ér­te, min­den egész órá­ban so­ron kí­vül ki­adom az el­ké­szült jo­go­sít­vá­nyo­kat” – bú­csú­zik a hi­va­tal­nok. M. tíz nap múl­va meg­kap­ja a jo­go­sít­vá­nyát. Most fel­hőt­le­nül bol­dog. Né­mi ár­nyé­kot csak az vet gond­ta­lan éle­té­re, hogy má­jus­ban a sze­mé­lyi iga­zol­vá­nya is lejár…