Azon­ban bi­zo­nyos al­kot­má­nyos elő­írá­sok sze­rint még min­dig ame­ri­kai ál­lam­pol­gár­ok vá­laszt­ják az ame­ri­kai el­nö­köt, a hely­zet nem en­­nyi­re egy­ér­tel­mű. Sőt…
A leg­utób­bi köz­vé­le­mény-ku­ta­tás­ok sze­rint a két je­lölt kö­zöt­ti kü­lönb­ség szin­te el­ha­nya­gol­ha­tó: Kerry 48 szá­za­lé­ká­val szem­ben Bush 47 szá­za­lé­kon állt, míg a ma­ra­dé­kot a fo­gyasz­tó­vé­del­mi moz­gal­má­ról el­hí­re­sült Ralph Nader tud­hat­ja ma­gá­é­nak. Az in­ga va­ló­szí­nű­sít­he­tő­en ki­leng majd Ge­or­ge W. Bush fe­lé a Re­pub­li­ká­nus Párt el­nök­je­lö­lő kon­ven­ci­ó­ja (au­gusz­tus
30.–szep­tem­ber 2.) után, de ugyan­ilyen va­ló­szí­nű az is, hogy né­hány nap vagy hét múl­va vis­­sza­áll a je­len­le­gi fej-fej mel­let­ti ál­lás.
Az or­szá­gos min­ták nem so­kat ér­nek a köz­vé­le­mény-ku­ta­tás­ok­ban: az el­nö­köt ugyan­is a tag­ál­lam­ok vá­laszt­ják kü­lön-kü­lön. Így no­ha Al Gore 2000-ben or­szá­go­san nagy­já­ból 300 000-el több vok­sot ka­pott, mint el­len­fe­le, az ame­ri­kai el­nö­köt ma még­is Ge­or­ge W. Bush-nak hív­ják. A lé­nyeg te­hát az, hogy ki hány ál­lam­ban győz, il­let­ve mely ál­la­mok­ban arat si­kert. El­mé­le­ti­leg ugyan­is nyer­het egy je­lölt akár negy­ven ál­lam­ban is az öt­ven tag­ál­lam­ból (még a fő­vá­rost, Wa­shing­tont is szá­mí­tás­ba kell ven­ni), ha azok mind olyan ál­la­mok, ahon­nan mind­ös­­sze pár elek­to­ri sza­va­za­tot vi­het el. (Egy ál­lam an­­nyi elek­to­ri sza­va­zat­ra jo­go­sult, ahány kép­vi­se­lőt és sze­ná­tort küld a szö­vet­sé­gi tör­vény­ho­zás­ba.) A hely­ze­tet né­mi­leg egy­sze­rű­sí­ti, hogy kö­rül­be­lül a tag­ál­lam­ok két­har­ma­dá­ban már gya­kor­la­ti­lag el­dőlt az el­nök­vá­lasz­tás: így Ge­or­ge W. Bush-nak ugyan­an­­nyi az esé­lye, pél­dá­ul Massachusetts vagy New York ál­lam­ban, mint John F. Kerry-nek Texas-ban, az­az sem­mi. A „csa­ta­tér-ál­la­mok­ban” – pél­dá­ul Flo­ri­da, Penn­syl­vania, Ohio, Mis­sou­ri – azon­ban an­nál han­go­sabb és al­pá­ribb a kam­pány: az elő­re­jel­zé­sek sze­rint itt dől majd el az, ki irá­nyít­ja (név­leg) az Egye­sült Ál­la­mo­kat a kö­vet­ke­ző négy év­ben.
Ves­sünk egy pil­lan­tást a szem­ben ál­ló két tá­bor­ra. Kezd­jük az­zal, hogy az ame­ri­ka­i­ak kö­zel fe­le nem vesz részt az össz­né­pi já­ték­ban, mert nem ér­dek­li a po­li­ti­ka, vagy ki­áb­rán­dult be­lő­le (elég oka volt er­re), és nem lát lé­nye­ges kü­lönb­sé­get a két je­lölt, il­let­ve a két nagy párt kö­zött. Kö­zü­lük egye­sek an­­nyi en­ged­ményt tesz­nek, hogy pél­dá­ul Ralph Nadert tá­mo­gat­ják, aki sze­rint mind­egy, hogy Bush vagy Kerry győz, Ame­ri­kát a nagy­vál­la­lat­ok irá­nyít­ják. Mi­vel a po­pu­lis­ta Nader job­bá­ra po­ten­ci­á­lis bal­ol­da­li, az­az de­mok­ra­ta sza­va­zó­kat vonz, ezért a po­li­ti­ka diszk­rét bá­ja­ként né­hány ki­fe­je­zet­ten jobb­ol­da­li, re­pub­li­ká­nus ér­zel­mű nagy­vál­la­lat-tu­laj­do­nos is tá­mo­gat­ja a kam­pá­nyát. Ami az egyes je­löl­tek tá­mo­ga­tott­sá­gát il­le­ti, né­mi ci­niz­mus­sal azt le­het­ne mon­da­ni, hogy nincs sok új a nap alatt: az óko­ri Ró­má­ban egy idő­ben a ko­csi­ver­se­nyek­ről is­mert kék, il­let­ve a zöld párt ha­tá­roz­ta meg a po­li­ti­kát, most pe­dig Ame­ri­ka „kék” (de­mok­ra­ta) és „pi­ros” (re­pub­li­ká­nus) pár­tok­ra vált szét. Mind­két párt el­ső­sor­ban a kö­zép­osz­tály ke­gye­i­ért ver­se­nyez – ugyan­is eb­ből a ré­teg­ből men­nek el leg­töb­ben vá­lasz­ta­ni – ám mind­ket­tő­nek van olyan „bor­zal­mas tag­sá­ga” (az 1990-es évek ma­gyar po­li­ti­kai éle­té­nek egyik em­lé­ke­ze­tes ki­fe­je­zé­sé­vel), ame­lyet ki kell elé­gí­te­ni – ezt hív­ják bá­zis­nak. Így a re­pub­li­ká­nu­sok­nak je­len­tős en­ged­mé­nye­ket kell ten­ni­ük az ijesz­tő­en bi­gott, kor­lá­tolt val­lá­si fun­da­men­ta­lis­ták­nak, akik a vi­lá­got ki­zá­ró­lag fe­ke­te és fe­hér szí­nek­ben lát­ják és ré­mü­le­te­sen egy­ol­da­lú kül­de­tés­tu­dat­tal ren­del­kez­nek; míg a de­mok­ra­tá­kat – rész­ben – tra­gi­ko­mi­kus „po­li­ti­ka­i­lag kor­rekt” cso­por­tok és meg­döb­ben­tő­en ala­csony intelligenciahányadosú ré­te­gek tart­ják fog­va. (Töb­bek közt ez utób­bi­ak­nak „kö­szön­he­ti” Al Gore a 2000-es ve­re­sé­gét.) Kö­zös még a két párt­ban, hogy a kam­pány­me­ne­dzse­rek mind­két ol­da­lon a leg­dör­zsöl­tebb és leg­gát­lás­ta­la­nabb ma­ni­pu­lá­to­rok kö­zül ke­rül­nek ki: a re­pub­li­ká­nu­sok Karl Rove-jával szem­ben ott van a de­mok­ra­ták Bob Shrumja. Vé­gül, a dramatis personae-t te­kint­ve nem le­het meg­fe­led­kez­ni a két fő­sze­rep­lő­ről sem.
Kez­det­ben egy Thomas Jefferson és John Adams mér­te ös­­sze az ere­jét az el­nök­vá­lasz­tá­son (1800-ban), de még a ne­gyed év­szá­zad­dal ké­sőb­bi John Quincy Adams–Andrew Jackson pá­ros sem har­mad­osz­tá­lyú könnyű­sú­lyú­ak mér­kő­zé­sét vív­ta. Az ököl­ví­vás vi­lá­gá­ban ne­he­zen kép­zel­he­tő el olyan súly­cso­port, amely­be a je­len­le­gi két el­nök be­le­il­le­ne (a pe­hely­súly is túl­sá­go­san ma­gas­nak tű­nik a szá­muk­ra). Ge­or­ge W. Bush élet­raj­zá­nak leg­mar­kán­sabb moz­za­na­ta az, hogy negy­ven­éves ko­ra kö­rül sza­kí­tott az al­ko­ho­liz­mus­sal, „új­já­szü­le­tett” ke­resz­tény­ként, és a re­ne­gá­tok­ra jel­lem­ző mó­don most a val­lá­sos­sá­gát vi­szi túl­zás­ba. Hír­hed­ten ke­ve­set tud a vi­lág­ról, de azt kö­vet­ke­ze­te­sen kép­vi­se­li. Ar­ról sem tu­dunk so­kat, hogy el­mé­lyült köz­gaz­da­sá­gi vagy tár­sa­da­lom­po­li­ti­kai is­me­re­tek bir­to­ká­ban len­ne. Két előn­­nyel vi­szont két­ség­te­le­nül ren­del­ke­zik: jó me­ne­dzser­ként ren­det tart a Fe­hér Ház­ban (nin­cse­nek „ki­szi­vá­rog­ta­tá­sok”, csa­pat­já­ték fo­lyik a vég­re­haj­tó ha­tal­mi köz­pont­ban), va­la­mint az el­ve­it, il­let­ve a ta­nács­adói ál­tal a szá­má­ra kre­ált né­ze­te­it úgy mond­ja el, hogy a leg­egy­sze­rűbb ame­ri­kai vá­lasz­tó is meg­ért­hes­se. Ez pe­dig a tö­meg­tár­sa­dal­mat és a mo­dern po­li­ti­kai dis­kur­zust is fi­gye­lem­be vé­ve ed­dig ke­vés­sé lá­tott új mély­sé­ge­ket je­lent.
John F. Kerry in­tel­lek­tu­á­li­san min­den­kép­pen Bush fö­lé nő, de ez nem fel­tét­le­nül je­lent előnyt az ame­ri­kai vá­lasz­tók egy je­len­tős ré­szé­nél, akik ha­gyo­má­nyo­san gya­na­kod­nak a ke­le­ti par­ti en­tel­lek­tü­e­lek­re. Kerry-nek az egyik eré­nye egy­ben az egyik leg­na­gyobb hát­rá­nya is: hos­­szú időt töl­tött a Sze­ná­tus­ban, ahol több száz kér­dés­ben sza­va­zott. Hol így, hol úgy. Leg­in­kább így is, úgy is. Egyik jel­lem­ző meg­jegy­zé­sét az ira­ki ka­to­nai mis­­szió fi­nan­szí­ro­zá­sá­val kap­cso­lat­ban tet­te: „El­le­ne sza­vaz­tam, mi­u­tán mel­let­te sza­vaz­tam.” De ugyan­ilyen jel­lem­ző óva­tos­sá­gá­ra (a re­pub­li­ká­nu­sok más ki­fe­je­zést hasz­nál­nak itt, amely­ben a ket­tes szám és a „szín” szó is sze­re­pel), hogy a vi­et­na­mi há­bo­rú-el­le­nes tün­te­tés so­rán a Capitolium lép­cső­jé­re szór­ta – má­sok ki­tün­te­té­se­it. A sa­ját­ja­it a biz­ton­ság ked­vé­ért meg­tar­tot­ta, s most azok je­len­tik kam­pá­nyá­nak egyik kö­zép­pon­ti ele­mét. En­nek meg­fe­le­lő­en a re­pub­li­ká­nu­sok a „jel­lem” kér­dé­sét igye­kez­nek hang­sú­lyoz­ni; mi­köz­ben a de­mok­ra­ták az „ügyek­re” he­lyez­nék a hang­súlyt, ame­lyek­ben az ő je­lölt­jük min­den­kép­pen ott­ho­no­sab­ban mo­zog. A kér­dés az, hogy az ame­ri­kai el­nök­nek „jel­le­mes­nek” vagy „szak­ér­tő­nek” kell-e el­ső­sor­ban len­ni; ar­ra, hogy a ket­tő egy­be­es­sen, az ame­ri­ka­i­ak a leg­me­ré­szebb ál­ma­ik­ban sem mer­nek gon­dol­ni. Az utób­bi év­ti­ze­de­ket te­kint­ve Richard Nixon ér­tett a kor­mány­zás­hoz, de nem vé­let­le­nül kap­ta
a „Trük­kös Dick” be­ce­ne­vet; Jimmy Carter lel­ki­is­me­re­tes bü­rok­ra­ta volt, de az el­nök­sé­ge nem ne­vez­he­tő si­ker­tör­té­net­nek; Ronald Re­a­gant sen­ki sem vá­dol­hat­ta túl­zott szak­ér­te­lem­mel, de sem­mi­lyen ma­gán­éle­ti bot­rány­ba sem ke­ve­re­dett; Bill Clin­ton pe­dig pon­to­san en­nek el­len­ke­ző­je volt: bo­rot­va­éles ész, szé­les­kö­rű tár­gyi tu­dás jel­le­mez­te, de a ha­zug­ság­vizs­gá­ló gép­ben a biz­to­sí­té­kot több­nyi­re már az el­ső vagy má­so­dik vá­la­sza ki­ver­te vol­na.
A vá­lasz­tók dön­tő több­sé­gé­nél kü­lön­ben ezek a meg­gon­do­lá­sok sem­mi­lyen sze­re­pet sem ját­sza­nak: a fel­mé­ré­sük sze­rint kö­zel 90 szá­za­lé­kuk el­dön­töt­te, hogy a re­pub­li­ká­nus, il­let­ve de­mok­ra­ta je­lölt­re ad­ja a vok­sát. (A De­mok­ra­ta Párt egyik jel­sza­va „Bár­ki, csak nem Bush!”). A töb­bi­ek – szám sze­rint 10-15 mil­li­ó­an, akik a mér­leg nyel­vét játs­­szák – az aláb­bi me­nü­ből vá­laszt­hat­nak, ami­kor a dön­té­sü­ket meg­hoz­zák:
(1) Irak. No­ha kez­det­ben az ame­ri­ka­i­ak több­sé­ge hitt az ad­mi­niszt­rá­ci­ó­nak (az em­be­ri ter­mé­szet ja­vít­ha­tat­lan­nak tű­nik), má­ra már ki­de­rült, hogy az Irak el­len in­dí­tott há­bo­rú hi­va­ta­los okai kö­zül egyik sem igaz. Szaddám Huszein nem ren­del­ke­zett szám­ba jö­he­tő és nem­zet­kö­zi szin­ten ve­szé­lyes tö­meg­pusz­tí­tó fegy­ver­rel; Irak nem ápolt meg­hitt kap­cso­la­to­kat az al-Kaida szer­ve­zet­tel; az ame­ri­ka­i­a­kat az ira­ki­ak nagy több­sé­ge nem só­val és ke­nyér­rel (vagy ezek he­lyi meg­fe­le­lő­jé­vel) vár­ta. Így most már jó­val több ame­ri­kai gon­dol­ja úgy, hogy az ira­ki ak­ció meg­gon­do­lat­lan volt, amely nem csök­ken­tet­te az Egye­sült Ál­la­mok­ra le­sel­ke­dő ter­ro­ris­ta fe­nye­ge­tést. Az ame­ri­kai át­lag­em­be­rek több­sé­ge, min­den el­len­ke­ző hí­resz­te­lés­sel szem­ben elég ide­a­lis­ta, s nem lel­ke­sí­ti őket az egy­re egyér­tel­műb­ben meg­nyil­vá­nu­ló tény, hogy az Irak el­le­ni há­bo­rú fő okai a kö­zel­-ke­le­ti olaj­el­lá­tás biz­to­sí­tá­sa, a kö­zel­-ke­le­ti tér­ség ame­ri­kai ér­de­kek­nek meg­fe­le­lő po­li­ti­kai át­ren­de­zé­se és Iz­ra­el ál­lam biz­ton­sá­gá­nak a nö­ve­lé­se volt. Mind­ez nem mond el­len a de­mok­rá­cia ter­jesz­té­sé­nek: leg­alább­is Woodrow Wilson óta az ame­ri­kai kül­po­li­ti­ka egyik alap­el­ve, hogy a de­mok­ra­ti­kus ál­la­mok lé­te­zé­se szol­gál­ja leg­job­ban az Egye­sült Ál­la­mok nem­zet­biz­ton­sá­gi ér­de­ke­it.
(2) Ter­ro­riz­mus. Az ame­ri­kai nem­zet­biz­ton­sá­gi dokt­rí­ná­ban a tö­meg­pusz­tí­tó fegy­ve­rek mel­lett a ter­ro­riz­mus a má­so­dik leg­na­gyobb ve­szély, il­let­ve a ket­tő ösz­­sze­kap­cso­ló­dá­sa. No­ha a Bush-ad­mi­niszt­rá­ció kí­mé­let­len har­cot hir­de­tett a ter­ro­riz­mus el­len, s ért is el ered­mé­nye­ket ezen a té­ren, még­sem le­het ma­ra­dék­ta­lan si­ker­ről be­szél­ni. A De­mok­ra­ta Párt kü­lön­ben sem Irak, sem a ter­ro­riz­mus kér­dé­sé­ben nem ígér mást, mint a Re­pub­li­ká­nus Párt. Er­re azért is szük­sé­ge van, mert a de­mok­ra­tá­kat ha­gyo­má­nyo­san „pu­há­nak” íté­lik az ame­ri­ka­i­ak a nem­zet­biz­ton­sá­gi kér­dé­sek­ben, így ha az in­ga­do­zó­kat meg akar­ja nyer­ni a Kerry– Edwards pá­ros, ak­kor ke­mény­nek kell mu­tat­koz­ni­uk eb­ben a kér­dés­ben. An­­nyi az el­té­rés a két párt ira­ki és ter­ro­riz­mus el­le­ni prog­ram­já­ban, hogy a de­mok­ra­ták na­gyobb nem­zet­kö­zi tá­mo­ga­tást ígér­nek – bár ar­ról nem esett szó, ho­gyan ven­né rá John F. Kerry, akár fran­ci­á­ul is Jacques Chirac-ot ar­ra, hogy küld­jön ka­to­ná­kat a Kö­zel­-Ke­let­re. Irakot és a ter­ro­riz­must a re­pub­li­ká­nus kam­pány­me­ne­dzse­rek ar­ra pró­bál­ják fel­hasz­nál­ni, hogy „há­bo­rús el­nök­ként” ad­ják el Ge­or­ge W. Bush-t, aki ha­tá­ro­zott, vál­ság­hely­ze­tek­ben ha­bo­zás nél­kül dönt, s akit – mel­lé­ke­sen – nem il­le­ne ilyen krí­zis kö­ze­pet­te hát­ba tá­mad­ni. Azt már csak a rossz nyel­vek (pél­dá­ul Howard Dean) te­szik hoz­zá, hogy a Bush-kor­mány­zat idő­ről idő­re azért eme­li meg hír­szer­zé­si je­len­té­sek­re hi­vat­koz­va a ve­szé­lyes­sé­gi fo­ko­za­tot az or­szág­ban, hogy em­lé­kez­tes­se az em­be­re­ket ar­ra: Ame­ri­ka há­bo­rú­ban áll, ami­kor ha­za­fi­ak mód­já­ra il­lik vi­sel­ked­ni…
(3) Gaz­da­ság. A kér­dés az, hogy az in­ga­do­zók me­lyik párt sta­tisz­ti­ká­i­nak hisz­nek (vagy, al­ter­na­tí­va­ként, a sa­ját ta­pasz­ta­la­tuk­nak-e). A de­mok­ra­ták azt hang­sú­lyoz­zák, hogy Her­bert Hoover óta so­ha en­­nyi mun­ka­he­lyet nem „vesz­tett” egy el­nök, mint Ge­or­ge W. Bush, to­váb­bá túl sok mun­ka­hely és vál­la­lat me­ne­kül adó­pa­ra­di­cso­mok­ba, a mak­ro­gaz­da­sá­gi mu­ta­tók (ela­dó­so­dás, stb.) rom­la­nak, és így to­vább. A re­pub­li­ká­nu­sok a ja­vu­ló gaz­da­sá­gi mu­ta­tó­kat idé­zik (kö­zel há­rom szá­za­lé­kos a gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dés), meg­kér­dő­je­le­zik azt, hogy pár ezer ál­lás ten­ge­ren­túl­ra ke­rü­lé­se olyan nagy tra­gé­di­át je­lent-e, s hi­vat­koz­nak a mikrogazdasági mu­ta­tók­ra.
(4) Adók. A Bush-kor­mány­zat gaz­da­ság­po­li­ti­ká­já­nak egyik köz­pon­ti ele­me a adó­csök­ken­tés, s ez­zel sok sza­va­zót sze­rez­tek is ma­guk­nak. Az adó­csök­ken­tést vég­re is haj­tot­ták, de ab­ból el­ső­sor­ban a jó­mó­dú­ak, az­az az évi
200.000 dol­lár­nál ma­ga­sabb jö­ve­de­lem­mel ren­del­ke­zők pro­fi­tál­tak. A re­pub­li­ká­nus gaz­da­ság­po­li­ti­ka el­mé­le­ti alap­ja­it a neo­li­be­rá­lis köz­gaz­dász­ok (pél­dá­ul, az ún. chi­ca­gói is­ko­la) ha­tá­roz­zák meg, akik sze­rint az új­ra­el­osz­tó ál­lam nem elég ha­té­kony, rá­adá­sul er­kölcs­te­len is, a (gaz­da­sá­gi) si­kert ma­gas adók­kal kell bün­tet­ni. Ve­lük szem­ben a de­mok­ra­ták in­kább a „gon­dos­ko­dó ál­lam” mo­dell­jé­hez áll­nak kö­zel: nem me­rik ugyan az adó­csök­ken­tést ál­ta­lá­ban tá­mad­ni, mind­ös­­sze annyit ígér­nek, hogy ha­ta­lom­ra ju­tá­suk ese­tén a kö­zép­osz­tály adó­ter­he­it fog­ják el­ső­sor­ban csök­ken­te­ni (nagy­já­ból az évi 50.000–200.000 dol­lá­ros jö­ve­de­lem­mel ren­del­ke­zők­ről van szó). En­nek egyik tech­ni­kai aka­dá­lyát az je­lent­he­ti, hogy no­vem­ber­ben nem csu­pán el­nök­vá­lasz­tás­ra ke­rül sor, ha­nem kong­res­­szu­si vá­lasz­tá­sok­ra is, ame­lyek­nek a so­rán a Kép­vi­se­lő­ház egé­szét, va­la­mint a Sze­ná­tus egy­har­ma­dát vá­laszt­ják. Eb­ben a küz­de­lem­ben az elő­re­jel­zé­sek sze­rint a re­pub­li­ká­nu­sok fog­nak győz­ni, te­hát ha John F. Kerry győz­ne, ak­kor va­ló­szí­nű­leg egy re­pub­li­ká­nus több­sé­gű Kong­res­­szus­sal szem­ben kel­le­ne ke­resz­tül­eről­tet­ni a tör­vény­ja­vas­la­ta­it.
A fen­ti or­szá­gos ügye­ken kí­vül ter­mé­sze­te­sen más, ki­sebb je­len­tő­sé­gű, vagy re­gi­o­ná­lis és he­lyi kér­dé­sek is szí­ne­zik a pa­let­tát (az egy­ne­mű­ek há­zas­sá­ga, a tar­ta­lé­ko­sok kül­föl­di be­ve­té­se, a he­lyi ipar tá­mo­ga­tá­sa, stb.), va­la­mint az egyé­ni ro­kon- és el­len­szen­vek. Mi­vel a moz­gás­tér – fi­zi­ka­i­lag és át­vitt ér­te­lem­ben is – na­gyon szűk, na­gyon in­ten­zív kam­pány­ra le­het fel­ké­szül­ni az arány­lag ke­vés szá­mú „csa­ta­tér” ál­lam­ban, ahol nüanszok dönt­het­nek – pél­dá­ul az el­nök­je­löl­tek ter­ve­zett te­le­ví­zi­ós vi­ta­mű­so­ra­i­ban. Ám adód­hat­nak még vá­rat­lan ese­mé­nyek (így Oszama bin Ladent is elő­húz­hat­ják egy gö­dör­ből, vagy az olaj­árak még ma­ga­sabb­ra szök­het­nek), ame­lyek va­la­mi­lyen irány­ban be­fo­lyá­sol­hat­ják a sza­va­zó­kat a kö­vet­ke­ző há­rom hó­nap alatt. Ám ha nem tör­tén­nek ilyen vá­rat­lan dol­gok, ak­kor is­mét pár ezer, vagy akár pár száz sza­va­zat dönt­het ar­ról, hogy ki lesz az Egye­sült Ál­la­mok 44. el­nö­ke.