Spanyol tragédia
A terror napja Madridban (2004. április) A 2004. március 11-i madridi merényletsorozat alapvetően arra kényszeríti az európai társadalmakat, az európai politikai eliteket, hogy átértékeljék az egyes tagállami, illetve a közösségi külpolitikákkal kapcsolatos addigi véleményüket, hozzáállásukat. Miért és hogyan alakultak így a folyamatok, s vajon a terror gyakorolt-e hatást a politikára, vagy csak kihasználta azt a lehetőséget, amelyet az európai politikai elit célkitűzései és az európai társadalom óhajai közötti szakadék biztosított számára? Ez év márciusának legelején a spanyol néppárt, a Partido Popular vezetői viszonylag nyugodtan hajthatták álomra fejüket, hisz politikai tömörülésük 10 százalék körüli fölényt tudhatott magáénak a konkurens szocialistákkal szemben. Népszerűségük egyértelműen a szuperlatívuszokkal illethető gazdaság- és társadalompolitikájuknak, illetve az ezt leginkább megérző, arányaiban a spanyol társadalom legnagyobb részét kitevő középrétegek támogatásának volt köszönhető. A társadalmi klíma ilyetén alakulásából a már nyolc éve kormányzó jobboldal duplán profitálhatott, hiszen számára így – még egy új, de megfelelően „bevezetett” miniszterelnök-jelölttel is – megtarthatónak tűnt a kormányzati pozíció, s a teljes politikai siker fényében távozó miniszterelnök, José María Aznar számára pedig egy új, európai uniós karrierpálya nyilhatott volna meg. Azonban 2004. március 11-ének reggelén az Atocha pályaudvaron minden megváltozott. A merényletsorozat után nem volt kétséges, hogy mindez nem kis hatással lesz a három nap múlva esedékes választásokra. A kérdés csak az volt, hogy mindez a kormányzati pozícióját megőrizni kívánó néppárti, vagy éppen fordítva, a kormányzati pozíciót megszerezni kívánó szocialista törekvéseket szolgálja-e inkább. Ez a dilemma okozta azokat a politikai marketing-lépéseket, kampányfogásokat mindkét párt részéről, amelyek még inkább felerősítették a terrortámadás hatását, s egyfajta új színezetet, új üzenetet társítottak hozzá. Amennyiben a közvélemény számára elfogadható lett volna az a kormányzati magyarázat, hogy az ETA (Euskadi ta Askatasuna – Baszkföld és Szabadság) áll a robbantássorozat hátterében, úgy a kormányzásának nyolc éve alatt az ETA-val szemben következetesen és egyre nagyobb szigorral fellépő Aznar-kabinet profitál, s tudja politikai haszonná alakítani a társadalmi utóhatást. Ezzel szemben, ha valamely iszlám fundamentalista szervezet sejlik fel a háttérben – akár az Al-kaida, akár más, esetleg marokkói szervezet –, akkor a spanyol ellenzék kerül helyzetelőnybe, amely az utóbbi másfél évben folyamatosan támadta a kormányt külpolitikája, s annak biztonságpolitikai kockázatai miatt. Mindezek miatt egyértelmű, világos, s a politika világától távol élő ember számára legalábbis visszataszító volt, ahogy a terrortámadással kapcsolatos teóriák beépültek az utolsó pillanatok kampánystratégiájába. Amíg a kormányoldal elfedni és agyonhallgatni igyekezett a nem a baszk szeparatistákra utaló nyomokat, addig az ellenzéki szocialisták a felszínen fennen hirdetett kampányszünet mögé bújva, őrült sms- és mobiltelefonos kampányba kezdtek, amely egyértelműen a kormányzat lejáratását célozta az iszlám fundamentalista háttér megszellőztetésével. A következmény: a spanyol választásokon kimagasló részvételi arány, amely leginkább az új kampánytechnikák által megszólított, addig apolitikus, kifejezetten háborúellenes fiataloknak volt köszönhető, akik protest-szavazóként – tehát nem a szocialisták mellett – a kormány ellen voksoltak. A győztes szocialisták miniszterelnök-jelöltje, Zapatero kormányprogramjával kapcsolatos első bejelentése az volt, hogy a spanyol külpolitika visszatér hagyományos háromosztatú értékrendszeréhez, azaz újra az európai, latin-amerikai és mediterrán prioritások lesznek Spanyolország számára az elsődlegesek, s ezeknek, valamint választási ígéreteiknek következtében ki fogják vonni a spanyol csapatokat Irak területéről. Két következtetést szűrhetünk le ebből. Az első tisztán spanyol belpolitikai. A spanyol szocialisták, mivel a gazdasági és társadalmi folyamatok menedzselésében kifejezetten sikeres Aznar-kormányon éveken át nem találtak politikai fogást, kapva kaptak az alkalmon és lehetőségen, hogy kül- és biztonságpolitikai alternatívát adhassanak a spanyol választóknak, amikor a néppárti kabinet – fütyülve a spanyol társadalom 85 százalékának véleményére, s erősítve az atlanti kapcsolatokat – belevágott az iraki kalandba. Ez az egy dolog volt, ami a szocialistákat markánsan megkülönböztette a néppárti iránytól, és pontosan ez az az unikális jelleg, aminek következtében választási szempontból addig marginális külpolitikai törekvések a középpontba kerültek, s a közeljövőben és középtávon valószínűleg ott is maradnak. Mindebből pedig már egyenes út vezet a második következtetésig. Az a hatás, amelyet e terror-folyamat a spanyol politikai életre és kormányzatra gyakorolt, végigsöpör – hol erősebben, hol gyengébben – Európa államain, formálja és átalakítja a különböző politikai erők külpolitikához, biztonságpolitikához való viszonyát, s így nagymértékben befolyásolja a közösségi szintű külpolitikai állásfoglalásokat, s természetesen az euroatlanti kapcsolati rendszert is. A kérdés az, hogy mindezért csupán a terrorizmust tesszük-e felelőssé, vagy azt az európai politikai elitet, amely kormányzati pozícióba kerülve elfeledkezik arról, hogy az őt megválasztó társadalmat képviseli. Habár a demokrácia keretei lehetővé teszik számára, hogy a ciklus alatt sajátosan tág keretek között értelmezze a rá ruházott hatalmat, mégsem ártana néha, ha erkölcsi és etikai alapokat figyelembe véve nem menne következetesen szembe a társadalmi elvárásokkal, s nem tenné lehetővé terrorista, szeparatista szervezetek számára, hogy ezen ellentmondásokat kihasználva – mivel a politikára nem tudnak közvetlenül hatni – a választópolgár-társadalmon keresztül zsarolják meg a politika-csinálókat.
|