Beindul a Nagy Konzervatív Buldózer
Szövetséges állapot (2004. április) Már negyedórája caplatunk az esőben az óriásrovarok támadása ellen hatalmas karókkal biztosított Budapest Aréna körül, kétségbeesetten keresve a bejáratot, amikor fotós kollégám nyafogni kezd a nem érkező tavaszról meg arról, hogy a mamája születésnapi ebédjén sem tud részt venni a munka miatt. Érzem, hogy szövetségi gyűléshez méltó válasz szükséges, ezért Gyurcsány Ferenc kádkövénél is keményebbnek mutatom magam, s kimérten válaszolok: – Lyukas hajóval nem lehet partot érni. Ezen aztán mindketten gondolkozunk. Egészen addig, amíg néhány értetlen biztonsági őrrel folytatott rövid, de eredményes kézitusa után belépünk a tekintélyes csarnokba. Bár jócskán a kezdés előtt vagyunk, már hatalmas a forgalom a körfolyosókon; a kitűző- és könyvbiznisz kivételesen az épületen kívülre szorult, semmi sem akadályoz az ülőhely felé vezető úton. Rákay Philip és Kudlik Júlia köszönt minket. Meghökkentő, de jónak bizonyul a párosítás, még úgy is, hogy konferálásai közben nehezen tudjuk a fejünkben elnyomni a Delta szignálját. A házigazda jogán Kövér László nyit; beszéde kapcsán elmerengünk: tényleg tizenöt éve történt, hogy édesapánk nem engedett el minket úszásra Tibi bácsihoz, mondván, hogy most pedig édes gyermekeim, megnézitek a történelmet a tévében? Homályos emlékeim szerint kissé dühös voltam, az újratemetés szó jelentésével pedig egyáltalán nem voltam tisztában… A szövetséges köszöntők peregnek, a profi, összeszedett szpícsek után az óriás kivetőkön a tagozatok mutatkoznak be, majd repetázunk a szövetségesekből. Szűrös Mátyás beszél, majd Semjén Zsolt, a KDNP elnöke. Koppánnyal szemben Szent Istvánt méltatja, körbenézünk. Egyetlen hivatásos koppányi magyar megmondóember, sőt, főszerkesztő sincs, aki a tegezéhez kapna. Tiszta szerencse. Ezt követően a zseniális hegedűs, büszke magyarként is büszke cigányzenész, Yehudi Menuhin-tanítvány, Kathy Horváth Lajos kápráztató ügyességgel muzsikál; a szünetet felhasználjuk arra, hogy odaromboljunk a volt belga miniszterelnök Wilfried Martenshez. Útközben majdnem Eörsi Mátyásnak nézünk valakit, felhorkanunk, kissé szélesnek tartanánk az összefogást, de aztán kiderül, hogy csak szemüveget kellene tisztítani. Az Európai Néppárt flamand elnöke először kissé furcsán néz lapunk nevének hallatán, de aztán készségesen válaszol kérdéseinkre. Azt mondja, hogy a hangulatot csak a francia UMP kongresszusán tapasztaltakhoz tudná mérni, ott látott tíz-tizenegyezer, jókedvű, értékelvű embert, s ő maga is úgy véli, hogy a Fidesz immár az egész térség legerősebb néppártja. Esélylatolgatásra kérjük a politikust a közelgő uniós parlamenti választások kapcsán. Wilfried Martens úgy véli, hogy bár csökkenni fog az Európai Parlament néppárti és szocialista frakciói között a különbség, a választást az EPP tagpártjai nyerik. Szerinte biztos győzelmet aratnak többek között Nagy-Britanniában, Németországban, Görögországban, Magyarországon (halljuk a hurik énekét). Következő kérdésünkre – van-e az Európai Néppártnak jelöltje az Európai Parlament elnöki posztjára – diplomatikusan kitér. Arra a kérdésre, hogy szóba jöhet-e magyar néppárti politikus, nagyot nevet, hogy nahát, milyen vicces fiúk vagyunk. Időnk lejárt, kezdődik a második rész, már saját helyünkön jegyzeteljük a valahonnan megint kimaradó határon túli magyarok nevében keményen és pontosan beszélő Szász Jenő szavait, majd Martens úr pakol oda. Elfelejtettük tőle megkérdezni, hogy mit szól ahhoz: egy másik jeles európai politikus, Nyakó István a közös listát badarságnak minősítő szavaira azt üzente, hogy az EPP elnöke nem ismeri az unió alapelveit. Schmitt Pál hirdet csapatot, bevisz néhány tust, mi jelezzük a maximális pontszámot, és persze arra is jut idő, hogy potya ebédjeggyel a szervezőknek fenntartott helyen lapátoljuk műanyag tányérból a gulyáslevest. Arra érünk vissza, hogy az Egy nap süt ránk című dalt éneklik a színpadon. Először nem hiszünk a szemünknek, de aztán kiderül, hogy bizony Komár László is ott az énekesek között. A „velünk van” torokszorító érzését nem gyengíti a közelünkben hangosan Dollyt követelő kolléga. A mágus lábában a bugi, a zene üt, Balázs Fecó ugyan néha a szövegre pislant, de sebaj, a közönség ütemesen integet a frissen kapott zászlókkal, Varga Miklós pedig felszántja a pályát, a hegyet-völgyet. A Magyar Állami Együttes robbant, a megunhatatlan Naplegenda részleteit csodáljuk, persze a fejgép kezelői már melegítenek. Mert az első szövetségi gyűlés zárásaként jön Orbán Viktor, standing ovation, néhányan a germán kultúrkörből átvett lábdobogással fejezik ki tetszésüket. Kiderül a beszédből, hogy végre ötösbe kapcsoljuk a Nagy Konzervatív Buldózert a miniszterelnök dodzsemjével szemben, jó poénok váltakoznak a fejemben legalábbis összekeveredő szövetség és biztonság-értelmezésekkel, de a kicsengés világos: munka van, emberek. Így hát nem is lepődöm meg, amikor a kijáratnál formás csomagot nyom a kezembe egy még formásabb hölgy, s csak aztán jut eszembe, hogy nem is olyan könnyű dolog táskát, Munka, otthon, biztonság!-szlogenű anyagokat tartalmazó szatyrot és egy korsó sört a kezemben tartani. Pedig még nincs is meg az egymillió aláírás.
|