Ez a cikk a na­gyik di­csé­re­te. Van­nak te­vé­keny­sé­gek, ame­lyek­hez a na­gyik nél­kü­löz­he­tet­le­nek. A rafting nem tar­to­zik ugyan kö­zé­jük, és most azt is ki­hagy­nám, hogy a na­gyik azok, akik ké­pe­sek haj­na­li há­rom­kor bor­sót pu­col­ni a kony­há­ban, mert 25 éves uno­ká­juk nem jött ha­za az utol­só bus­­szal, és meg akar­ják vár­ni őt. (Az uno­ka er­ről mit sem sejtve, eny­hén sza­lon­spic­ce­sen, a Cser­kész­in­du­lót or­dít­va gya­lo­gol­ja vé­gig az utol­só há­rom ki­lo­mé­tert a cse­pe­li éj­sza­ká­ban, és alusz­nak a ma­gyar ta­nyák.) Azt is hagy­juk, hogy a na­gyik ér­dem­te­len és tró­ger uno­ká­ik ki­apad­ha­tat­lan lo­gisz­ti­kai és fi­nan­ci­á­lis bá­zi­sát je­len­tik: úgy­mint lek­vár-, sü­te­mény-, máj­pás­té­tom­front, el­sö­rö­zött ösz­tön­díj mián nyúj­tott gyors­se­gély. Min­dig ott áll­nak a vár­tán, pe­dig a nyug­dí­juk an­­nyi, mint a mi fel­tur­bó­zott lo­cso­ló­pén­zünk. A na­gyi­kat né­ha meg­száll­ja ugyan va­la­mi chiliasztikus má­mor: ilyen­kor fél­na­po­kat is el­töl­tünk az­zal, hogy Érd-El­vi­ra­ma­jor te­rü­le­tén együtt haj­szol­juk a „Maliga em­lé­ke” fe­dő­ne­vű, szu­per­tit­kos NA­TO-fej­lesz­té­sű bő­ter­mő meggy­fát, és ha meg­van, mel­lé­ra­kunk né­hány ra­ké­ta­bo­ró­kát is, hogy el ne dől­jön az a ro­hadt Maliga egye­dül. Szó­val nem er­ről lesz szó: mind­ezek a men­tá­lis struk­tú­rák kö­ré­be tar­toz­nak, és mint ilye­nek, ál­lan­dók.

A pi­ac egyik ál­lan­dó da­rab­ja az el­adók mel­lett a Bo­lond Jó­zsi, aki fe­jén nyűtt vasutassapkával, kis­sé ré­sze­gen, or­dí­toz­va, már negy­ven éve csap­kod­ja a női hát­só­kat szaty­rá­val

A na­gyi­kat pon­to­san ezért kell el­kí­sér­ni a pi­ac­ra, az az ő éle­tük, ők még egy má­sik kor gyer­me­kei, egy má­sik élet­vi­lág szab­ta ki a lé­te­zé­sü­ket. Ez a vi­lág, min­den torz­sá­gá­val és vis­­sza­von­ha­tat­lan el­mú­lá­sá­val együtt ro­kon­szen­ves: na­gyi­ja­ink szá­má­ra lük­te­tő rög­va­ló­ság a Boráros té­ri ele­vá­tor le­bom­bá­zá­sa 1944 ké­ső ta­va­szán, An­na fő­her­ceg­nő lá­to­ga­tá­sa a gö­döl­lői dzsemborin és bi­zony-bi­zony Rajk elv­társ lel­ke­sí­tő szó­za­ta a gyá­ri mun­ká­sok­hoz, va­la­mint az, hogy a Todorovék lá­nya, aki­nek sze­gény­nek az a lü­ke gye­re­ke van, most el­köl­tö­zött a fér­jé­től, és ös­­sze­állt a Pis­ti­vel, tu­dod, aki mű­tős­fiú a kór­ház­ban, és a szü­le­i­vel együtt vol­tunk 1967-ben Cottbusban, ami­kor nagy­apád egye­dül néz­te vé­gig a sza­bad­té­ri mo­zi ös­­szes ve­tí­té­se­it a zu­ho­gó eső­ben, na szó­val ők.
A pi­ac az a vi­lág, ahol a ma­gyar élet va­la­men­­nyi ér­té­ke, esz­mei és szel­le­mi irány­za­ta egy­be­si­mul: a Fourier–Proudhon–Marx–Zacsek Gyu­la-vo­na­lon ha­la­dók lát­hat­ják, hogy mi­lyen az, ami­kor va­la­ki nap­pal föld­mű­ve­lő, es­te fi­lo­zó­fus, Né­meth Lász­ló Kert-Ma­gyar­or­szá­gá­nak hí­vei is gon­dol­hat­ják, hogy a Kapások-ban egy va­ló élet es­­szen­ci­á­ját kap­ják és a Kár­olyi Sándor–Zselénszky Róbert-agráriusok-Hangya Szö­vet­ke­zet irány­zat hí­vei sem csa­lód­nak. A li­be­rá­li­sok­nak pe­dig a szabad-verseny jut doszt. Egye­dül a merkantiltőkének nincs itt te­rep, de sír­jon ezen a bá­ró Ullmann.
Pi­ac­ra men­ni már pén­te­ken is ér­de­mes, de az iga­zi a szom­bat reg­gel. Mi­nél ko­ráb­ban an­nál jobb. A lé­nyeg: na­gyi­val men­jünk. Ilyen­kor nem kell szé­gyell­ni a két­ke­re­kű, be­vá­sár­ló­sza­tyor­ral kom­bi­nált kis­ko­csit, a vak is lát­hat­ja, hogy pusz­tán a nyers izom­erőt szol­gál­tat­juk; se­gí­tünk, te­hát a de­monst­rá­ció ke­vés­bé égő, mint be­lép­ni a Magor-mozgalomba. Ki­csit kí­no­sabb, ami­kor a na­gyink han­go­san di­csek­szik ve­lünk Fri­ci bá­csi­nak meg a fe­le­sé­gé­nek, hogy mind­járt dip­lo­mát fo­gunk kap­ni. Ilyenkor igyek­szünk ál­cáz­ni ma­gun­kat egy fo­ci­pá­lya-mé­re­tű lán­gos­sal. A pi­ac egyik ál­lan­dó da­rab­ja az el­adók mel­lett a Bo­lond Jó­zsi, aki fe­jén nyűtt vasutassapkával, kis­sé ré­sze­gen, or­dí­toz­va, már negy­ven éve csap­kod­ja a női hát­só­kat szaty­rá­val, de nem bánt­ja sen­ki, olyan, mint Bu­ga­con a lo­vas­be­mu­ta­tó, a hel­­lyel jár.
Na­gyink a csa­lád be­te­vő­jé­nek meg­szer­zé­sé­ért jár a pi­ac­ra, szo­ci­á­lis szem­pont­jai nin­cse­nek. Míg édes­anyánk meg­saj­nál­ja a né­nit, aki az utol­só fej kar­fi­ol­ját nem tud­ja el­ad­ni, és meg­ve­szi tő­le, na­gyink ha­son­ló al­kal­mat rend­kí­vü­li le­he­tő­ség­nek tart egy isz­tam­bu­li vo­lu­me­nű al­ku­ra. Kö­nyör­te­le­nül ki­ak­náz­za a hely­ze­tet: ilyen­kor rend­sze­rint ki­de­rül, hogy a gyá­mol­ta­lan el­adó is szí­vós da­rab, és kö­rül­be­lül an­­nyi­ra szá­na­lom­ra mél­tó, mint egy na­gyob­bacs­ka csa­pás­mé­rő flot­ta, ink­lu­zí­ve anya­ha­jók. Ám az el­ke­se­re­dett és sze­mé­lyes­ke­dés­től sem men­tes vi­ta vé­gén hir­te­len cso­dá­la­tos har­mó­nia ural­ko­dik el a fe­le­ken. Mi köz­ben oda sem me­rünk néz­ni, mert fé­lünk, hogy más­nap „Ha­lá­los ké­se­lés a pi­a­con – Nem ad­ta a kar­fi­ol­ját” – cím­ol­dal­lal je­le­nik meg va­la­me­lyik bul­vár­lap (a fo­tón na­gyink be­vá­sár­ló­ko­csi­ja, az árus vérével bo­rí­tva), ám ők az ár meg­ál­la­pí­tá­sa után túl­ára­dó nyá­jas­ság­gal szól­nak a má­sik­hoz („Szaty­rot kér, ked­ves­kém?”). Van­nak el­adók, akik vagy fris­sen ér­kez­tek a szak­má­ba, vagy ele­ve rossz­in­du­la­tú­ak: tel­jes­ség­gel ab­szurd ál­lí­tást fo­gal­maz­nak meg ar­ról, hogy az adott pa­lán­ta éve­lő, nem is kell be­vin­ni té­li­re vagy va­la­mi ha­son­lót. Na­gyink ré­gi ker­tész­di­nasz­tia sar­ja, az ilyen ki­je­len­té­sek­kel úgy van, mint don Matteo, a ca­lab­ri­ai N'Dragheta fe­je, aki­nek tar­kó­já­ra ap­ró tockosokat mér­ve ma­gya­ráz­zuk, hogy pizzareceptje va­cak: az ak­ció át­me­ne­ti­leg va­gány­nak tű­nik, még tetsz­het is a sér­tett­nek, de az el­len­csa­pás mel­lett el­búj­hat a bi­ro­dal­mi lé­pe­ge­tők tá­ma­dá­sa, az biz­tos.
A túl­élé­sért foly­ta­tott harc leg­vég­ső ál­lo­má­sa az, ami­kor a kis­sé rö­vid­lá­tó el­adó te­nye­ré­ből na­gyink ma­ga ve­szi el a vis­­sza­já­rót, és meg­íté­lé­sünk sze­rint ez az összeg kis­sé ma­ga­sabb az elő­ző­leg le­szur­kolt vé­tel­ár­nál. Ami­kor ezt szó­vá tes­­szük a bu­szon, há­lát­lan kö­lyök­nek ne­vez min­ket, és sú­lyos csend te­lep­szik kö­zénk, amely akár más­fél órát is el­tart­hat, vé­gül a na­gyink tö­ri meg: „Úgy gon­dol­tam, hogy ebéd­re még­is pa­ra­di­cso­mos má­jat csi­ná­lok, mert tu­dom, hogy sze­re­ti­tek.” Mi er­re kész­ség­gel be­is­mer­jük, hogy na­gyink pon­to­san vet­te el a vis­­sza­já­rót. Nem ér­de­kel, hogy mit szól mind­eh­hez a Transparency International. Él­je­nek a na­gyik!