A zsidókérdésről (2005. április) Számos sikoltozó széplélekkel ellentétben úgy gondoljuk, hogy van ilyen. Jean-Paul Sartre azt terjesztette, hogy csak az antiszemiták számára létezik, de aztán kiszaladt a boulevard Saint Michelre maoista fanzinokkal rikkancsolni. Kérdés azonmód van, amint modern társadalmainkban valami nem klappol: ketyeg a búzabomba, érlelődik a hajléktalan-probléma, illetve Tél tábornok meg Fekete Terri támadásra készülődik. Úgyhogy amint a drága jó magyar értelmiség képzeletében zsidókérdés van, tételeződik, mondhatni; a probléma azonmód létezik. A kérdéskör gyors leírása a következő: az egyik oldalon vannak a biboldók, akik a nemzet létére törnek, a másikon a fasiszták, akik pusztán azért nem kísérnek senkit a Duna-partra, mert még nincs elég hideg. Egyesek a holokausztra mutogatnak, mások az ötvenes évekre, és ügyesen elbeszélnek egymás mellett. Auschwitz-cal úriember nem viccelődik. Az üres zsinagógák felhánytorgatása marhaság („úgy verik a mellüket, oszt’ üres a zsinagóga, nem is tartják a hitet”) mintha a zsidónak levés pusztán péntek esti foglalatosság lenne. Hatvan éve jónéhány ember fejébe beleverték, hogy zsidónak lenni nem vallási kérdés, erről az 1939. évi IV. törvénycikk gondoskodott. És teljes tévút a közel-keleti helyzet bármiféle interpolálása is a magyar viszonyokba. Külpolitikához tartozik, de azért szögezzük le: Izraelben jelentős, bár elöregedett magyar ajkú közösség él, és ott jelent meg a közelmúltig az egyetlen magyar nyelvű napilap a Kárpát-medencén kívül. És mivel lehet, a kődobáló palesztin gyerekeket meg a buldózereket és a gumilövedékeket meg a valódiakat meg a zsilettpengével töltött pokolgépeket hagyjuk egy pillanatra. Megvan tehát, hogy miről NEM beszélünk. Ez sem rossz. A kérdéskör gyors leírása a következő: az egyik oldalon vannak a biboldók, akik a nemzet létére törnek, a másikon a fasiszták, akik pusztán azért nem kísérnek senkit a Duna-partra, mert még nincs elég hideg |
A hülyeségből is elég. A magyarság előtt két út áll. Vagy elkezdünk beszélni arról, hogy kinek mit jelentett az emberirtás, az üldöztetés, a totalitarizmus és főként: emlékezetünkben ez hogyan maradt meg; vagy új nemzeti kompromiszszumokat találunk, közösségi célokat, hogy a Köztársaság/a nemzet/a Kelly Family Baráti Kör végre működjön. Akkor lesz közmegegyezés, kevesebb mocsok az utcán és a lelkekben, tiszta HÉV, meg térerő. És ha beszélünk, akkor nem ér ocsmányhazaárulózni meg ordasindulatútömeggyilkosozni, mert a demokrácia sajátja az, hogy a beszéd szabad, és ha maradt még valami a rendszerváltozásnak nevezett farce- ból, akkor az a vélemény szabadsága. A felvilágosodásról, különös tekintettel Jean-Jacques Rousseau gyermeknevelési elveire és Robespierre libidójára, megvan a véleményünk, de a vita értelmet adó, tisztító hatalmában még hiszünk. Mert az egyén, és a belőle összeálló tömeg sohasem lát 600 ezer halottat, veseleverést, kuláklistát és kitelepítést. Ő csak abban hisz, hogy amikor őt és a családját deportálták a csendőrök, hogy megöljék őket, senki nem volt, aki elvitte volna a levelüket, a szófa meg a szomszédoknál kötött ki. Meg talán abban hisz még, hogy a sarki szatócs munkaszolgálatból hazavergődött fia lett a rendőr, ő vitette el az Aput. Teljesen mindegy ez esetben, hogy nem mindenki tagadta meg a levélhordást, nem minden szófát loptak el és nem minden muszos lett rendőr: az emlékezés különös holmi, a rációval csak távoli kapcsolatban áll. S persze az is meglehet, hogy a két szenvedéstörténet nem egybevethető. Az egybevetésre nekünk legalábbis nincs felhatalmazásunk. Ők így élik meg. A másik szenvedését nem illendő méricskélni, a magunkét nem tanácsos abszolutizálni. A másik lehetőség az, hogy kussolunk. Eltemetjük az egészet, nagyon mélyre, és aki háromra megszólal, az eszi meg a vödör szart. A cél akkor is ugyanaz: tiszta udvar, rendes ház. Vannak reménykedésre okot adó fejlemények: a Szombat szerkesztőinek nyílt, őszinte beszéde, Gyurgyák János gigantikus monográfiája mind egy lépés a hátsó gondolatoktól mentes közbeszéd felé. Magunknak kell valamit találnunk, nem ér Pap Károly, Ignotus, Zsolt Béla és Milotay István malaclopójából kikiabálni. Az a közélet sem volt sokkal egészségesebb, de akkor legalább még volt öreg vidéki kúria, vidéki zsidóság meg elevátor a Boráros téren. Nem lehet két tábor. A magyar nemzet/társadalom nem számító alja csőcselékre és emlékezetkufárokra oszlik, ez nem lehet, ezt nem hihetjük egymásról. Mert ha igen, akkor tényleg: húzzunk innen a vérbe, az utolsó majd leoltja a villanyt és beteszi a kulcsot a postaládába. Így már nem bírjuk sokáig.
|