Várdali urat akarjuk!
Fürdõ (2003. november) Veszettül utáltam az operettet. Pedig régi operettrajongó család sarja vagyok: édesapám például dolby minőségben tudja produkálni a Luxemburg grófja valamennyi szólamát, ideértve a szubrettét is. Ilyenkor a hálátlan gyermek feltekeri a Depes Módot, ezt hívja a szakirodalom kamaszkornak. Eljön aztán az az idő az ember életében, amikor Thomas Mann, Márai vagy Csepregi Éva mintegy bűvöletében a lázadás rafináltabb módjait keresi magának. Így több gyengeelméjű társaságában tervbe vettük, hogy a Csárdáskirálynő előadására páholyt bérelünk, frakkban, félrecsúszott plasztronnal, cilinderben és fehér selyemsállal, lakkcipőben, enyhén spiccesen bevonulunk az előadásra, pezsgősüvegeket lóbálunk, és ahányszor csak Oszvald Marika színpadra lép, hangos „Plasztika! Plasztika!” – kiáltások kíséretében rózsákkal bombázzuk őt. A monoklipiacon fennakadások voltak, úgyhogy a terv annyiban maradt. A projektiroda azonban nem oszlott fel, a hülyeség szárnyakat bontott. A szolidabb ötletek közé tartozott A. ideája: menjünk fürdőbe. Mindnyájan szerettünk volna egyszer fürdőbe menni, csak nem tudtunk róla. Hisz életében legalább egyszer mindenki szerette volna, hogy Artúr, a mesélő melléje telepedjen, míg a dohogó Várdali, a segédszerkesztő kockacukrot ad kinn, a fiákeres gőzölgő orrcimpájú lovainak. Szindbáddal ellentétben mi soha nem mennénk haza. Itt rögvest el kell oszlatnunk két tévhitet: a fürdőben nem csak meleg polgártársaink és a masszívabb lábgombák találhatók. Van ebből is, abból is, de nem ez a mérvadó. A fürdő a tökéletes demokrácia (hisz helyes kis ágyékkötőjében mindenki egyenlő) és a tökéletesen hierarchizált világ, már a szárazgőzben is világosan elkülöníthetők Platón archetípusai, a filozófus királyok (taxisofőrök, államtitkárok, elcseszett fizikushallgatók), harcosok (rámenősebb zöldségesek, Szabadságot olvasó nyugdíjas rendőrök) és a szolgák (mindenki, akire rászólnak, hogy „öcsi, csukd be rendesen az ajtót, lécce”). A fürdő – és tudom, most a vallási szinkretizmus dagonyájába tévedek, l. pogány vagy keresztény hagyomány – az elveszett éden. Erős a gyanúm, hogy a férfitársadalom a tornaöltözői világ újrateremtése végett búvik vissza hétről hétre, vagy akár napról napra a fürdőbe. Az még egy zárt, szűzi világ volt, nők csak a mocskosszájú beszólásokban jelentek meg. Világosak voltak a viszonyok, és mindenki tudta a helyét. Volt egy vezér, az osztotta az észt rendesen, mellette koncentrikus körökben alvezérek, zsoldosok, szolgák. A fürdő is ilyen: de ne harcot képzeljünk el, hanem magától értetődő univerzumot. A Gellért drága, a Lukácsban sosincs nyugta az embernek színészetünk nagyjaitól, akik ordítva szidják Major Tamást, mert 1949-ben elvette tőlük a főszerepet a Csendesek a hajnalok-ban, hogy annak a hernyónak adja. A Rácot most jó időre bezárták. Én a Rudast javaslom a fentebb említett arcok teljes sorozatával. Egy (hétvége) vagy másfél (hétköznap) óra a fürdési idő. Ki van írva a bejáratnál, hogy túlfürdés esetén újabb belépőjegy fizetendő. Sokáig találgattuk, hogy mi lehet az. Végül elindultunk egy munkahipotézis mentén, és egyszer szándékosan túlfürödtünk, hogy megtudjuk, hogyan néznek a renitensre, de nem néztek sehogy. A hely igazi lepattant kádárizmus, keresünk egy kabint, levetkezünk, jön a kabinos, nett krétájával, a fürdési idő kezdetét krétával az ajtóra írja (vö. még túlfürdés), mi pedig elcsoszogunk a szárazgőz-kamrákhoz. Majd medencék, ez már a fürdő törökkori része, Bárdy György Jumurdzsákként innen dobálta a szerencsétlen statisztákat a vízbe, bár vannak, akik váltig állítják, hogy ezt a Királyban tette. Félhomály van, csak a kupola színes üvegkockáin át szűrődik be némi fény és a sok beszélgető hangja egyenletes zsivajjá olvad össze. Ülünk a vízben s a fürdő lebegés lesz, meditáció, filozófia, nagy gondolatok szülőhelye. Én például itt ötlöttem ki a „Polgári hajnal Budán” nevű koktél receptjét (az összetétel most hosszadalmas lenne, az a lényeg, hogy a narancs van felül, a veres komponens meg alul). Komótosan átmászhatunk egyik medencéből a másikba, kapkodhatjuk a levegőt a nedvesgőzben, és ajánlatos megmártózni a hideg vízben. A fürdés egyik legjobb pillanata az, amikor a pihenőben negyedórára vad szárnyalást engedhetünk gondolatainknak, feltéve, hogy nem hullnak a fejünkre ebédlőasztalnyi vakolatdarabok. Közben a masszőrök kiszólnak néha, hogy hetes, vagy, hogy jöjjön Gyula bácsi. A masszőrök az imént felvázolt viszonyrendszerben az olümposzi istenek státusával és hangszínével bírnak, ők mindenki felett állnak. Kifelé megy minden, mint a karikacsapás, ne feledkezzünk meg a kabinos borravalójáról: ez nem balkáni baksisrendszer, már Krúdy is adott. A Rudasnak egyet róhatunk fel, hogy közelében (egyébként a városban sem) nincs rendes reggelizőhely, ahol a természetesen szigorúan reggeli fürdés után betérhetne a nosztalgiko-tragiko utazó. Artúr a mesélő elaludt, s közben kint az utcán, a hetes megállójában ott szuszog Várdali a fiáker ülésén.
|