Amúgy meg mind­nyá­jan tán­col­tunk már atléta-nyakkendő-boxeralsó össze­ál­lí­tá­sú gú­nyá­ban, asz­tal te­te­jén az öröm­anyá­val, az edelényi Traf­fi­pax Duó ze­nei kí­sé­re­té­vel. Aki nem tet­te még, fel­tét­le­nül pró­bál­ja ki.
Ami­kor meg­ér­ke­zünk (kés­ve), szem­be­sü­lünk az­zal az új­mó­di, az Es­kü­vő Ma­ga­zin ro­vá­sá­ra ír­ha­tó tén­­nyel, hogy ez egy ül­te­tett la­ko­da­lom, a le­vest pe­dig már fel­szol­gál­ták. S mint­ha ez nem len­ne elég, mi már tud­juk, amit ked­ve­sünk még nem, hogy ve­lünk szem­ben ül Dönci bá­csi és ne­je. Dönci bá­csi édes­apánk mun­ka­tár­sa volt. An­nak ide­jén meg­érez­te az idők sza­vát, nyom­ta párt­vo­na­lon, de lett gmk., az­tán kft., most meg ba­ro­mi nagy au­tók, ház a bu­dai Highlanden meg fotószafari Tan­zá­ni­á­ban. Ez­zel még nem vol­na sem­mi baj. Dönci bá­csi gyer­me­kei, Ákos és Mó­ni tár­sa­sá­gá­ban annakide­jén együtt do­bál­tuk hó­go­lyó­val a 48-as buszt, s a nyolc­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ben még apánk is di­csér­te ezt az élel­mes Döncit, aki­nek se­gít­sé­gé­vel pénz áll a ház­hoz. Ezek a va­sár­na­pi panegyricusok az­tán a ki­lenc­ve­nes évek második fe­lé­ben el­apad­tak, ké­sőbb egy-egy ked­vet­len mor­mo­gás­ra vál­toz­tak. Dönci bá­csi azért fél­éven­te egy­szer el­jön hoz­zánk ven­dég­ség­be, meg­dézs­mál­ja apánk vész-Ballantine-ját, anyánk­kal köz­li, hogy túl sok a ko­lesz­te­rin a főzt­jé­ben, fi­káz­za apánk nyak­ken­dő­it („hogy le­het így öl­töz­ni”), ve­lünk pe­dig rend­sze­rint köz­li, hogy csak in­gyen­élő böl­csész lesz be­lő­lünk (n. b. iga­za van), mi­re kell egy­ál­ta­lán az a sok ta­nár, az ő adó­já­ból. (Ez az ún. poszt­mo­dern virilizmus.) Áki át­vet­te a cé­get, a Mó­ni meg Ka­li­for­ni­á­ban ta­nul, mi­ért nem me­gyünk ki mi is. S mind­ezt egy len­dü­let­tel, és már az­zal a rég­óta is­me­rős rá­me­nős­ség­gel, ami ré­gen ro­kon­szen­ves volt, ma vi­szont ki­fe­je­zet­ten dü­hí­tő. Dönci bá­csi­val töl­te­ni az es­tét, nagy­já­ból olyan szó­ra­koz­ta­tó, mint meg­néz­ni a tel­jes Jancsó-retrospektívet: jól in­dul, de a vé­gé­re ide­ge­sí­tő, vá­gat­lan una­lom lesz be­lő­le.
Még ben­nünk van ked­ve­sünk hos­­szú smin­ke­lé­sé­nek fe­szült­sé­ge, s a szent fo­ga­da­lom: ezegyszer el­hall­gat­tat­juk az öre­get. Per­sze ez is ros­­szul sül el: az­zal kel­lett vol­na kez­de­nünk, hogy „Jé, Dönci bá­tyám, most is for­dít­va vet­te fel az al­só­nad­rág­ját, mint ré­gen”, ehe­lyett, ami­kor az öreg be­le­kezd az in­gyen­élé­sünk­ről szó­ló mo­no­lóg­ba, mi dü­hö­sen mor­mo­gunk ar­ról a Ro­ver 200-ról, amit a ház előtt lát­tunk, és ar­ról, hogy a ta­ná­ri pá­lyá­ban az a jó, hogy leg­fel­jebb a köly­kök men­za­pén­zét le­het el­sik­kasz­ta­ni, egy tel­jes gyá­rat sem­mi­képp. „Mi­be ár­tod be­le ma­gad, bazmeg? Ki­csit messzi­re mész, kis­ha­ver. Ve­lem ne pi­masz­kod­jál, kis porbafingó vol­tál, ami­kor apád­dal együtt dol­goz­tunk. És a pén­zem ak­kor nem volt olyan bü­dös, ami­kor nek­tek is ju­tott be­lő­le. Én be­csü­le­te­sen sze­rez­tem, amit sze­rez­tem, basszameg.” Ma­ra né­ni rán­gat­ja Dönci bá­csit, min­ket pe­dig hit­ve­sünk rug­dos. A szom­széd asz­ta­lok­tól most már min­den­ki min­ket fi­gyel, sze­ren­csé­re fel­csen­dül a Dup­la Ká­vé egyik slá­ge­re: sok minden tud örö­möt lop­ni az em­ber szí­vé­be. Dönci bá­csi le­hig­gad, de most ros­­szabb jön: elő­ve­szi a hi­deg re­a­lis­tát: „Mondd el öcs­kös, hogy mi nem tet­szik.” A hely­zet klas­­szi­ku­san nem olyan, hogy fe­lel­ni tud­nánk a kér­dés­ben fog­lal­tak­ra. Egész vi­lág­né­ze­tün­ket ké­ne szem­be­sze­gez­ni ve­le. Ke­vés em­ber van, aki meg­tö­rik a té­nyek sú­lya alatt, és sír­va be­vall­ja, hogy pá­lyá­ja na­gyobb ré­sze lo­pás­ra épült.

Ami­kor meg­ér­ke­zünk (kés­ve), szem­be­sü­lünk az­zal az új­mó­di, az Es­kü­vő Ma­ga­zin ro­vá­sá­ra ír­ha­tó tén­­nyel, hogy ez egy ül­te­tett la­ko­da­lom, a le­vest pe­dig már fel­szol­gál­ták

Té­ve­dés ne es­sék: nem a szabadversenyes ka­pi­ta­liz­mus­sal, vagy an­nak szo­ci­á­lis pi­ac­gaz­da­ság­gá szelídített vál­to­za­tá­val van ba­junk. Az nem tet­szik, ahogy ez Ma­gyar­or­szá­gon ki­ala­kult. Dönci bá­csi szí­vó­san ra­gasz­ko­dik ah­hoz a fik­ci­ó­hoz, hogy ő be­csü­le­te­sen járt el. Ha na­gyon meg­szo­ron­gat­juk, hoz­zá­te­szi: a kö­rül­mé­nyek­hez ké­pest. Né­ha még fel­hoz­za azt a (hi­bá­san) Weiss Manf­réd­nak tu­laj­do­ní­tott mon­dást, hogy az el­ső mil­li­ó­ját be­csü­le­te­sen sze­rez­te. Ez ugyan­is té­te­le­sen nem igaz. (Eset­leg bá­ró Weiss-nél.) Apportálás volt, egy­sze­mé­lyes kft., ál­la­mi va­gyon csó­ko­sok­tól tör­té­nő meg­szer­zé­se, buherált pá­lyá­za­tok, ér­ték­becs­lé­sek, bű­vész­ke­dés az alap­tő­ké­vel, az ál­lam­nak, ön­kor­mány­zat­nak tett ígé­re­tek be nem tar­tá­sa és a ki­lenc­ve­nes évek el­ső fe­lé­nek bűvszava: a lí­zing. Dönci bá­csi per­sze ki­húz­ná ma­gát, hogy leg­alább ő sze­rez­te meg, nem a kül­föl­di­ek. Ez a leg­szebb. Ha nor­má­lis ver­seny van és nor­má­lis vi­szo­nyok, ak­kor akár a kül­föl­di is meg­sze­rez­het­né, vagy va­la­ki más, föl­di ha­lan­dó, aki nem név­na­po­zott együtt Me­gye­ri elv­társ­sal, a vál­la­la­ti párt­tit­kár­ral. Hogy a száz leg­gaz­da­gabb ma­gyar­nak, aki­ket az MH rek­lá­moz, bő har­ma­da párt­kö­tő­dé­se­i­nek is kö­szön­he­ti va­gyo­nát: en­nek sen­ki nem csa­pott nagy rek­lá­mot. Ami Ma­gyar­or­szá­gon tör­tént, az a pi­ac­gaz­da­sá­got komp­ro­mit­tál­ja. S aki fen­nen han­goz­tat­ja, hogy ő párt­hát­tér­rel be­csü­le­te­sen sze­rez­te va­gyo­nát, az csak si­mán hü­lye. (Itt a sze­mér­mes szer­ző Gyurcsány Fe­renc­re gon­dolt – a szerk.) Dönci bá­csi leg­alább va­la­hol, a lel­ke leg­mé­lyén tud­ja, hogy er­ről előbb-utóbb szá­mot kell ad­nia. Nem pont itt a föl­dön. Úgy­hogy in­kább kus­so­lunk. Még le­het, hogy ha­za is visz az öreg.
„Hagy­juk ezt, Dönci bá­csi – bo­csá­nat, ha meg­bán­tot­tam.” Mert hü­lye szen­ti­men­tá­li­sak va­gyunk, és azt his­­szük, hogy a komp­ro­mis­­szum az va­la­mi ret­ten­tő­en mo­dern do­log.