Polgári fényező
Tarokk (2003. október) Egy szép napon V. a vállamra tette a kezét. „Mit csinálsz kedd este?” – kérdezte, és én éreztem, hogy semmiképpen nem mondhatom neki az igazat („nagy adag szalonnás tojás és egy sör kíséretében, istenuccse megnézem nyolcadjára is az Éjszakai rohanást”/„a haverokkal elmegyünk a Zöld Takonyba és jelentős mértékben túltoljuk a bringát”/ „végre elolvasom Eötvös Károlytól az Utazás a Balaton körült”/„láncos-korbácsos partit szervezek”). V.-t amúgy Kenobi mester (bölcsesség), a Nyugat esszéírói (erudíció, frivolitás, kifinomult sznobéria), Assissi Szent Ferenc (önzetlenség) és Komár Laci (időtlen, mégis a trendekhez simuló elegancia) sajátos elegyeként kell elképzelni. Ő az, aki távolról, atyai barátként és normális ésszel felfoghatatlan jóindulattal igazgatja sorsunkat. Néha felbukkan: antikváriumtippeket ad, felhívja a figyelmet Figula Mihály boraira, megértőn mosolyog, amikor valami mozi halljában démonikus nővel lát minket, majd bizonyos idő elteltével tapintatosan felhívja a figyelmet az illető hölgy lelki és jellembeli fogyatékosságaira. Aztán eltűnik, és hetekig nem hallani róla. S teszi mindezt diszkréten, empátiával és kiismerhetetlen mosollyal. Egyengeti az életünket, na. „Semmi fontosat” – feleltem tehát neki az igazságnak megfelelőn. „Elviszlek tarokkozni” – mondta magától értetődőn, s ez nekem olyan volt, mintha azt mondta volna, szafarira megyünk, találkozó este hétkor a Ferencieknél, öltözz normálisan. A tarokk számomra eladdig az a rettenetességében csak a bridzshez mérhető játék volt, amelynek szabályait a beavatottak szűk körén kívül senki sem ismeri, ám ők (a beavatottak) feltétlenül a piarista gimnáziumba jártak, és tarokkozni is a Volkswagen tetején szoktak Ártándnál, pusztán azért, hogy jelezzék a határőröknek: nagy ívben tesznek a szemétségeikre. Ama kedd estén V. belökött egy biedermeiert utánzó hiperdrága cukrászdába, amelynek még létezéséről sem tudtam addig: „A fiúk megbíztak azzal, hogy megmutassam neked az alapokat”. Megmutatta. Túlzás volna azt állítani, hogy értettem. Ma sem értem, pedig négy év telt el azóta. Nagyjából ismerem a szabályokat, nem sikerült azonban behatolnom a játék belső titkos szerkezetébe. A gondolatmenet, a helyes lap lerakásának lehetősége csak néha csillan fel, futó negyedórákra, az első pohár bor elfogyasztása előtt. Mert – és ezt ki kell hangsúlyozni – a tarokk mélységesen magyar játék, nemzeti karakterünk apró aranyrögei csillognak benne. Tartalmaz minden jót, amit a magyarság valaha is alkotott. Látszatra semmiség, színek és huszonkét szép, nagyméretű lap I-től XXI-ig (plusz skíz), állítólag azért, hogy nők ne tudják kézben tartani a kártyákat, licit van, ütés, elfogás. A játékban a nagyértékű, ámde gyenge színek és a kisértékű, viszont nagyerejű tarokkok közti feszültség leképezi a magyar szellemi élet dinamikáját, a két pártra szakadás, amelynek elején még nem tudni, ki kivel van, olyan szimbólum, amely banalitásában még a virág/világ rímpárt is felülmúlja. A hajtás, a másik szándékának kedélyességbe csomagolt keresztülhúzása elképesztő magasságokba tudja tornázni az izgalmat. Ilyenkor nagy csend lesz, nem kell A.-nak az aranyszívű boros- és házigazdának, a boncmesterek rémének ránkordítani, hogy „Csönd legyen, játék!”, mert csönd lesz magától. És aztán a játék végeztével elszántan lehet elemezni a játék lefolyását, amely, ha valamilyen szempontból emlékezetes volt, bekerül a klub aranykönyvébe, részletes leírással, vicces kommentárok kíséretében. A tarokk – ez rám nem vonatkozik, de a többieken látom – a magyarság legjobb tulajdonságait hozza ki a játszókból: egyszerűnek láttatott leleményességet, nagyvonalúságot, vakmerőséget és önfeláldozást. Ez utóbbi főleg P.-re, a másik játékmesterre érvényes, aki hosszú ideje tűri, hogy házát minden alkalommal fellármázzuk, különböző politikai, nőügyi és tarokkszempontú ügyekről ordítozva. Zichy-Ferraris Viktor képén, ahol Tisza Kálmán Jókai és Podmaniczky Frigyes társaságában játszik (egyébként illusztrált tarokkot), tökéletes tükre annak, hogy ez a nagyokhoz méltó játék. És persze kell bor, meg magas kalóriatartalmú csipszek, és hitveseink/nőink soha el nem múló csodálkozása, hogy miről tudunk mi minden héten annyit beszélni. Ők nem tudják, hogy az a heti egy alkalom kevés. Ha mást nem, fel lehet emlegetni V. mordkontrázott pagátultiját, amelynek végén G., a kártyafenomén 324 forinttal ajándékozta meg ámuló partnerét, nóta benne engem. (A licit egyforintos alapú.) Csúnya doppingvizsgálatokról is lehetne beszélni még, az éjszakai busz gyors elhagyásáról, tarokk közbeni alkoholfogyasztás utóhatásaként, vagy mámoros barátaink hazakíséréséről és letámasztásáról a bejárat mellé, hajnalig tartó csatákról, a küzdelem mámorában fogant örökbecsű felkiáltásokról. De ezeket nem mondhatom el. Mindenki találjon ki magának. Tessék tarokkozni.
|