Szevasz, Zoli, Mester Ákos vagyok. Nem azért hívlak, hogy kibéküljünk, maradhatunk nyugodtan haragban, jól van ez így. Azért telefonálok, hogy gratuláljak a tokaji riportsorozathoz; karakán, bátor, szép munka.

Mint­hogy az ő ol­va­sa­tá­ban a szo­ci­a­lis­ta-li­be­rá­lis kur­zus a meg­tes­te­sült Go­nosz, en­nek meg­fe­le­lő­en nincs egyéb mo­ti­vá­ci­ó­ja, mint a lé­nye­ge sze­rint va­ló vi­sel­ke­dés: a pusz­tí­tás ön­cé­lú él­ve­ze­te. (Mé­szá­ros Ta­más, 168 Óra, már­ci­us 31.)

„Ami­kor idá­ig fa­jul­nak a dol­gok, ak­kor már hi­á­ba mond­ja a kor­mány: nyugi-csigi, ne hisz­tizz, ma­gad is lát­ha­tod, mi­lyen szé­pen süt a nap, be fog ér­ni az a va­cak na­rancs, és ak­kor lesz ol­csó lé, te is jól fogsz jár­ni. Ami­kor odá­ig fa­jul­nak a dol­gok, hogy már azt sem hi­szi el sen­ki, amit lát, ak­kor fö­lös­le­ges min­den du­ma. Ak­kor nem ma­rad más, mint tet­tek­kel bi­zo­nyí­ta­ni a ké­tel­ke­dő be­fek­te­tők­nek, hogy az or­szág ve­ze­tői nem ka­pasz­ko­dó­nak hasz­nál­ják a kor­mány­ru­dat, ha­nem irá­nyí­ta­ni is ké­pe­sek. Ami meg­győz­he­ti őket ar­ról, hogy – Flo­ri­dá­ban – be­érik a na­rancs. És ak­kor ta­lán mi is re­mény­ked­he­tünk ab­ban, hogy ná­lunk vi­szont egy­ha­mar nem.” (Vár­he­gyi Éva, Ekotrip, Magyar Narancs, de­c. 18.)