Van egy­ne­hány olyan nagy prob­lé­ma, amely vé­gig­kí­sé­ri az em­be­ri­ség tör­té­ne­tét. A ref­le­xi­ót ki­vál­tó je­len­sé­gek örök éle­tű­ek, min­den élet­kor­szak­ban pacekra föl­ad­ják a lec­két. Az, hogy há­zas­tár­sunk je­len­lét­ében le­het-e han­go­sa­kat ropizni, hol árul­nak az or­szág­ban hagy­más ma­jo­nézt, és hogy a szent­end­rei HÉV-re va­ló jegy­vál­tás­kor mi­ért kell be­mu­tat­ni a di­ák­iga­zol­ványt, nos ezek a té­mák már a ré­gi ró­ma­i­a­kat is fog­lal­koz­tat­ták.

Min­den csa­lád­nak meg­van a ma­ga ke­reszt­je. A mi ke­resz­tün­ket Zsol­ti­nak hív­ják, és a nő­vé­rünk­nek csap­ja a sze­let. Úgy­is, mint ke­reszt. Nagy­ma­mánk sze­rint le­gyes­ke­dik kö­rü­löt­te: a szó an­­nyi­ban min­den­képp ta­lá­ló, hogy Zsol­ti egé­szen pon­to­san úgy néz ki, mint A légy cí­mű film sztár­ja, Jeff Goldblum az át­vál­to­zás után ke­rek har­minc má­sod­perc­cel, ink­lu­zí­ve mag­zat­máz.