Áp­ri­li­si Ci­cu­sun­kat a Va­sár­na­pi Hí­rek „Le­ve­let ho­zott a pos­tás...” ro­va­tá­nak név­te­len­ség­be bur­ko­ló­zó szer­kesz­tő­je ér­de­mel­te ki a 2005. már­ci­us 13-ai szám­ban nyúj­tott tel­je­sít­mé­nyével.

Szá­mos si­kol­to­zó szép­lé­lek­kel el­len­tét­ben úgy gon­dol­juk, hogy van ilyen. Jean-Paul Sartre azt ter­jesz­tet­te, hogy csak az an­ti­sze­mi­ták szá­má­ra lé­te­zik, de az­tán ki­sza­ladt a boulevard Saint Michelre ma­o­is­ta fanzinokkal rikkancsolni.

Budapest főpolgármesterének eszébe jutott, hogy mégis vásárolt Izlandon egy pónilovat, azonban az 1,2 millió forint értékű jószágot – állítása szerint – nem saját céljára vette. A tényt Demszky Gábor végül azt követően ismerte el, hogy az egyik bulvárlap az izlandi sajtótermékekben a vétel nyomára bukkant.

Pszi­cho­ló­gu­sok sze­rint az em­ber­ről nem­csak öl­tö­ze­te, ki­né­ze­te árul­ko­dik, ha­nem az is, hogy fest a mun­ka­he­lye – ír­ja ezt Fo­dor Bo­ri a feb­ru­ár 24-i Blikk­ben.

Le­gyünk bár le­vél­tet­vek a nem­ze­ti kul­tú­ra pál­ma­fá­ján: van­nak eszdéeszes ba­rá­ta­ink. Mi­lye­nek is ők? El­ső­sor­ban ma­gya­rok, két lá­buk van, azon jár­nak, meg szá­juk, ami­vel be­szél­nek. Rend­sze­rint ér­tel­mes em­be­rek, igen jól le­het ve­lük tár­sa­log­ni: uta­zás­ról, nők­ről, fil­mek­ről. A bu­ta eszdéeszes na­gyon el­szo­mo­rí­tó, olyan, mint egy la­kos­sá­gi fó­rum Ma­gyar Bá­lint­tal.

Köz­hely­szám­ba me­nő meg­ál­la­pí­tás, hogy a vi­lá­gon az el­múlt év­ti­ze­dek leg­erő­sebb Ame­ri­ka-el­le­nes hul­lá­ma sö­pör vé­gig.

A Népszava újságíróit lehetőség szerint nem nagyon részesítjük díjunkban, hiszen a lapnál nincs túl nagy sportértéke a nyalakodási teljesítményeknek. Most mégis nyomós okunk van arra, hogy februári Cicusunkat a szellemi műhely egyik kevésbé ismert alkotójának, Podhorányi Zsoltnak adományozzuk.

A magyar wellness elkötelezett hívei vagyunk. A magyar jóságérzet úgy fest, hogy elmegyünk Harkányba, őszi holtszezonban, lehetőleg csevapcsicsát eszünk, igen jót. Aztán fürdünk.

Min­den idők leg­na­gyobb ter­mé­sze­ti ka­taszt­ró­fá­ját okoz­ta, a de­cem­ber vé­gén a dél-ke­let ázsi­ai tér­ség­ben tör­tént föld­ren­gés és az azt kö­ve­tő szö­kő­ár, a cunami. Ed­dig 150 ezer em­ber holt­es­té­re ta­lál­tak rá, de va­ló­szí­nű­sít­he­tő, hogy ez a szám nö­ve­ked­ni fog, hisz több tíz­ezer­re te­he­tő az el­tűn­tek szá­ma.

Huntington mes­tert leg­alább egy év­ti­zed­del meg­előz­ve, va­la­mi­kor a nyolc­va­nas évek ele­jén el­ért en­ge­met is a ci­vi­li­zá­ci­ós clash. A csiroki nap­tánc­hoz ha­son­ló be­ava­tá­son men­tem át, ami­kor édes­anyám bé­lye­gért kül­dött, az az­óta le­bon­tott la­kó­te­le­pi tra­fik­ba, a Ba­ross ut­ca és a Bí­ró Mi­hály (Prieszol Jó­zsef [kom­csi gaz­fic­kó: MAORT, egye­bek], To­pán­ka [Prieszol em­lé­ké­nek el­ke­né­se]) ut­ca sar­ká­ra.