Amikor az ember még csak kisgyerek, akkor is le kell foglalnia magát valamivel. Szokták volt mondani, szegények már óvodás korban belelépnek a mókuskerékbe – és fel sem merül, hogy a megállapítást szó szerint vegyék.

Nem kell egy Hamvas Bélának lenni ahhoz, hogy a magyar lélek és a szőlő között fennálló misztikus kapcsolatot rögvest felfedezzük. És ehhez még csak alkoholistának sem kell lenni. Elég résztvenni egy zsongító szüreten.

Nemcsak a dínók meg a mamutok vesztek ám ki (a megamammutból még kettő tapicskol a Széna téri emlékmű helyén), ha nem figyelünk oda, a finom szállodabárokban hangtompítóval zongorázó művészperiféria is eltűnni kényszerül. És a durva helyeken fortéban pianínót csapdosó, kevésbé intelligens alfaj is. Fincsi tehát, és a zeneevolúció egy zárványát tán időleg mentő ötlet versenyt rendezni a füstök közt robotoló muzsikusok részére.

Megvan a magunk különbejáratú véleménye a kormány elmúlt egyéves tevékenységéről, persze. De hát kik vagyunk mi, hogy így félúton, szubjektív ámde mégis hiteles bírálatot mondjunk? Ott van erre a feladatra a Századvég kiadásában megjelent A jóléti rendszerváltás csődje – A Gyurcsány-kormány egy éve című tanulmánykötet.

Dalmácia fővárosában a római építészet és a Sztálin-barokk rajongói egyaránt megtalálják számításaikat. A strandokon a bennszülöttek az árnyékból figyelik a bőrrákért komoly áldozatokat hozó külföldieket, a sikátorok barátságos kávézókat rejtenek, és mindenhonnan a Hajduk Split emblémája köszön vissza ránk.

Már egy jó ideje szociokulturális kísérletezésem alanyai gyermekeim. Emberkísérlet. Ám mielőtt bárki is a negyvenes évek német orvosi gyakorlatára asszociálna, leszögezem, csak dumálgatunk. Mire fogékony az egyik, mire a másik kölyök. Autodidakta lélekbúvárként osztjuk most meg kutatási eredményeinket és hibáinkat.

És nem Bánát: ez nagyon fontos. A Bánát olyasmi, mint Guy Ritchie Blöff c. alkotásának elején a katolikus vallás: pusztán egy félrefordításnak köszönheti létét. A Bánát ugyanis az eredeti, bánság nevű magyar szó németre fordításának a visszamagyarítása, s mint ilyennek, semmi értelme sincs. Elindultunk északról, Arad felől, hogy a Magyar Korona vérrel megszentelt, öntözött és a kérges magyar tenyér munkájával, izé, megművelt földjének bemutassuk, mire jutottunk nélkülük: elvittük nekik az Igazából szerelem filmzenéjét, sok Tesco-sört és a Sós– Farkas szerzőpáros remek Erdély-útikönyvét.

Én egészen pontosan 2002. február 16-a óta vagyok hót nyugodt gyermekeim jövőjét illetőleg. A megmondás után nem sokkal leesett a hályog a szememről: „a világ csak fele részben adottság, csak fele részben a körülmények hatalma, a másik fele: akarat.” Sőt „a világ valójában akaratból épül föl.” Akkor jó – gondoltam, mert e felismerés fényében egy sor, eleddig szomatikus eredetűnek hitt hiszti okát leltük meg. Csitítgatom páromat: hagyd csak, épp akar a gyerek.

Az ehavi folyóirattermésből szemezgetve úgy tűnhet, hogy szerkesztőségünk tagjai saját szimpátiáiktól, személyes ismeretségeiktől vagy a vágyakozva nézett extrém sportok iránti sznobizmustól vezérelve tallóznának a magyar sajtó kincsestárában. És ez a tűnés – posztmodern világunkban szokatlanul – tökéletesen fedi a valódit. Meg az igazat.

Hol is lehetne nagyobb létjogosultsága egy, a legendás hun uralkodóról elnevezett társasjátéknak, mint abban az országban, ahol az évezredes elnyomás után öntudatra ébredő hunok ma is elszántan küzdenek, hogy hivatalos kisebbségként ismerjék el őket?